Vasárnap Logó

Van királyunk!

„Nincs királyunk, csak császárunk!” – skandálják a főpapok, amikor Jézus keresztre feszítéséért lobbiznak Pilátusnál (Jn 19,15). S amikor Jézust mint a zsidók királyát mutatják be a népnek a kérdéssel: kinek a szabadon bocsátását kérik, kit választanak, őt vagy Barabást, a tömeg nem választ, csak teljesíti mások óhaját, azokét, akik jól manipulálják, értenek a szálak mozgatásához. S ez nem csak akkoriban volt így…

A 21. század második évtizedébe lépő európai világunkban az egykor volt hatalmas és befolyásos királyi dinasztiák – amelyek még megmaradtak – a legtöbb esetben protokoll-bábokká minősültek vissza, kirakat-uralkodókká s gyakran a csámcsogó magazinok címlapsztárjaivá, főleg egyes királycsemeték kicsapongásai, pompás házasságkötései vagy nem ritkán válásai révén.

A tömeg hangja ma akár ezt is mondhatná: se királyunk, se császárunk nincs – csak ilyeneket mondani se nem érdek, se nem jövedelmező. A keresztény ember számára pedig nem is lenne igaz. Mert van királyunk. Őt ünnepeljük ma.

1900-ban, a jubileumi szent év alkalmával, amikor XIII. Leó pápa Krisztust a küszöbön álló 20. század királyaként hirdette meg, egyház-világ másként látta és élte meg a királyság intézményét, mint napjainkban. Utódja, XI. Piusz az első világháború megrázkódtatásai után, 1925-ben szent évet hirdetett a niceai zsinat 1600. évfordulójának apropóján, amelynek lezárásához közeledve elrendelte Krisztus király ünnepét. A világ békeszomját érzékelte a pápa, aki Krisztus királyi méltóságának ünneplésével a népek, családok, személyek békéjének urát állította a hívek közé, hangsúlyozva, hogy Krisztus a megtestesüléssel és a megváltó halállal szerezte királyságát a világ üdvösségére.

Az egyházi év utolsó vasárnapjain az egyház a felolvasásra előírt szentírási részek által a végső időkre akarja irányítani a figyelmünket. A végkifejletre, a parúziára, Krisztus második eljövetelére. Vagy ahogyan egyszerűen mondani szoktuk: a világvégére. Megnyugtató és sürgető tény azonban, ahogy a vég után nem a semmi, hanem Krisztus vár bennünket, hogy a nem evilágból való országának (l. Jn 18,36) polgáraiként vele éljünk. Állampolgárságot abba az országba nem a közvetítőirodák és a hivatalos procedúrák révén nyerhetünk, nem valamilyen képviselők szavazzák azt meg nekünk, hanem a mindennapok forgatagában, a monotonitásban és a kiszámíthatatlanságban is tanúsított helytállásunk eredménye lesz. Krisztus király ünnepe ezért számunkra nemcsak jel, hanem meghívás is.

Szőcs Csaba