Vasárnap Logó

Szemét-ügy(nök)

Nem olyan rég a város utcáin járva, megakadt a szemem a köztisztasági vállalat alkalmazottainak mellényfeliratán: az ökológiai szolgálat ügynöke. Egész nap ezen kuncogtam. Nesze neked, drága barátom! Nem vagy te holmi utcaseprő! Az rangon aluli megnevezés lenne. Nem vagy te szemetes, aki takarítja a „falu mocskát” – hajdanán még édesanyámat is ilyen megtisztelő jelzővel illették… Nem, nem, te hulladékgazdálkodási szakember vagy, sőt mi több: ügynök! Ahogyan ügynök lett a milicistából, ahogyan ügynökök a biztonságiak vagy a kék inges, fekete nyakkendős, aktatáskás, portékájukat házhoz szállító „kollégáid” is.

Uniós világunkban már nincs takarítónő, portás vagy utcaseprő, hanem logisztikai menedzserasszisztens, kommunikációs projektfelelős, stratégiai marketing koordinátor, és ki tudja még milyen nyelvtörővel felérő ködösített megnevezés. És miközben a semmit jól felöltöztetjük, úrhatnámkodunk és nagyzolunk, aközben eldobáljuk a szivarcsikket, csomagolópapírt. Hadd szedje föl az, akit ezért fizetnek. Szemetelünk és pazarolunk, kukába vagy földre dobjuk a kenyeret, palackot, csomagolópapírt, nejlontasakot vagy a tegnap megvásárolt, mára már elavult holmit. A sátán görög neve, a diabolosz is azt jelenti: szétdobáló.

A hivatásos kukások és kukázók a megmondhatói, mi mindent eldobunk és szemétnek nyilvánítunk, miközben fölöslegesen gyűjtjük a kacatokat, mindenből új kell, és gyakorlatilag szemetet termelünk. Alkotásunk, munkánk végtermékei is szemétbe kerülnek, hiszen a modern ember már nem értéket hoz létre, hanem a gazdaság mohóságát pumpálja. Az üzlet, a kereskedelem, a média, a mű-irodalom és mű-zene szemétgyártó iparrá vedlett. Dolgaink, cuccaink rabszolgájává lettünk, lassan az egész világ egy nagy szemétdombbá válik. A kosztermelés közszükséglete, a piszkosítás elvi tétele azt harsogja, hogy a tisztaság az ellenség szava – énekelték évtizedekkel ez előtt az Illés zenekar tagjai. A Psalmus Hungaricus nagy költője, Dsida Jenő, amikor egy hajnalon hazafelé ballagott, meglátva az utcaseprőt, alázattal, szeretettel és mélységes tisztelettel nézett fel rá, a mennyei utcaseprőt látva meg benne, aki „sepri a föld szennyét, és elveszi a világ bűnét”, hogy élhető legyen ez a föld.

Túl a köszöneten és a tiszteleten, ami ezeknek a szemétügynököknek jár, elgondolkodhatnánk azon, nem lenne-e könnyebb nekünk is, ha nem adnánk nekik annyi munkát. Ha felelősebben gondolkodnánk, éreznénk és viselkednénk környezetünkkel szemben. Ha nem szennyeznénk naponta lelkünket és fantáziánkat. Ha nem giccsel, másnapra elavuló, „robbantott” szellemi „infóval”, bulvármoslékkal károsítanánk többre hivatott lelkünket.

Hisz amennyiben jobban megbecsüljük mások munkáját, amennyiben tiszteletben tartjuk a természet törvényeit, amennyiben képesek vagyunk visszafogni mohóságunkat és kapzsiságunkat, amennyiben unokáinknak is élhetőbb világot szeretnénk hátrahagyni, akkor mindenképpen kijózanodnánk a hamis illúziókból. Mert ez a Föld nem eldobható. Ez a Föld a mi otthonunk. Maga a Mindenható is otthon szeretné érezni magát benne. Ő nem teremtett selejtet. Senkit sem hajít a kukába, az ő szíve-országa tágas. Mindannyian értékesek vagyunk neki. Még a szemétügynökök is.

Sebestyén Péter