Vasárnap Logó

Szent hegyeden, Uram, Istenem, az igazak megpihennek (2)


Böjte Csaba OFM az idei csíksomlyói búcsún

A 444. csíksomlyói búcsú lelki élményét a szeszélyes időjárás ellenére legtalálóbban talán az írás címeként használt zsoltárvers tudja kifejezni, amelyet a szentmise alatti zsoltározás közben válaszként többször is elénekelt a több százezres tömeg. Böjte Csaba ferences testvérrel készült alkalmi beszélgetésünk második részét ajánljuk az olvasók figyelmébe.

 

Tagadhatatlan, hogy közép-kelet-európai egyházainkban ma te vagy a legmediatizáltabb katolikus pap. Nem alaptalanul, hiszen a pünkösdi Lélektől kapott ajándékaidat az évek során gazdagon kamatoztattad és a szó szoros értelmében „ahogy lehet” (Reményik)  a „köz” javára használtad” (Pál apostol), százakat mentettél meg a kallódó fiatalok közül. Tompa László egyik verscímével élve Új Déva vára épül Erdély-szerte kezed alatt, személyes irányításoddal. Itt egy nagyon személyes kérdést teszek föl: egyszerű ferences szerzetesként hogyan viseled ezt az óriási népszerűséget? És még valamit: hogyan kezeled magadban a sokféle társadalmi csoporttal való érintkezés során az olyan kérdéseket, mint mérték és érték, egyén és közösség, magyarság és kereszténység, délibábos hazafiság és vallásos szentimentalizmus, katolikus és nemzeti? És persze a sort tovább is folytathatnám...

Ez nagyon összetett kérdés, nem is lesz lehetőség egy rövid interjú keretében valamennyi részlet kifejtésére. Tudatában vagyok annak, hogy Isten újból és újból megengedi, hogy megtapasztaljam: én is egy marék porból születtem. De azt is tudom, hogy bármilyen egyszerű eszköz legyen például egy ceruza, ha odasimul az ember kezéhez, akkor azzal lehet nagyon szép dolgokat írni vagy rajzolni. Azt gondolom, nekünk, keresztényeknek is, mindannyiunknak az a feladata, hogy valamilyen módon alázattal Isten teremtő tenyerébe belesimuljunk az imádság, a lelki élet által. Hogy élő, személyes kapcsolatban legyünk Istennel, s aztán ha az Úr jónak látja, Csíksomlyón hirdessem több százezer embernek az evangéliumot vagy Kőrisbányán három öreg néninek, teljesen mindegy – legyen áldott az ő szent neve. Azt hiszem, amit tőlünk elöljáróink révén kér az Isten, azt alázattal meg kell tennünk. Egy dolog biztos: Isten nem azért teremtette az embert, hogy szenvedjen, hanem azért, hogy felnőjön hozzá és kibontakozzon, hogy a földi halál után hozzá eljuthasson. Ezen a semmiből a végtelen felé vivő úton járunk mi mindannyian, s egymást kell biztatnunk a folytonos előrehaladásban. Igen, van remény, a jó Isten kivétel nélkül szeret bennünket. Sokszor mondtam: ha valaki egy felnőttről vagy egy gyermekemberről rosszat mond, hogy az ilyen meg olyan, igazából azt mondja: mennyei Atyám, amikor ezt az embert teremtetted, akkor vagy meglöktek, vagy részeg voltál. Hát ez nem lehetséges. Én nem hiszem, hogy a jó Isten kispórolt volna bármelyikükből is valamit. Ha ezzel a pozitív gondolattal hajolok le egy akármilyen gyermekhez, vagy fordulok egy felnőtt felé, akkor ő is előbb-utóbb olyannak látja magát, amilyennek az én szemem mutatja, és ha az én szememben azt látja, milyen aranyos, ennivaló, ügyes a gyermek, akkor valóban annak is kezdi érezni magát. És ez a tudat erőt ad neki, hogy elinduljon, kibontakozzék, hogy előjöjjenek belőle az értékek. A felnőtt esetében is ugyanez a helyzet. Úgy gondolom, hogy engem mint székely embert szólított meg az Isten, és nem én kerestem meg a helyet, hogy Székelyföldön szülessek és itt éljek, tehát ha ezt jónak látta az Isten, akkor én vállalom százszázalékosan identitásomat: férfi vagyok, székely vagyok, székely-magyar vagyok, római katolikus és ferences szerzetes vagyok. Úgy gondolom, ezek az értékek nincsenek ellentétben egymással, nem oltják ki egymást, hanem (bennem legalábbis) egymást erősítik. Tisztában vagyok azzal, hogy egy kertben vagy a mezőn egyszerre sokféle virág van: van kis ibolya, napraforgó, tulipán, és mindenik a maga kis szirmait kell hogy kibontsa, a maga életét kell hogy élje. Én például mint székely-magyar katolikus szerzetes szeretném a magam hivatását továbbra is megélni és kamatoztatni itt a Kárpát-medencében.

Május elején az észak-olaszországi Torinóban járt a pápa, ahol a közszemlére újból kiállított torinói leplet „vérrel írt ikonnak” nevezte, s elmélkedésében többek közt ezt a kijelentést tette: Passio Christi, passio hominis. Magyarul: Krisztus szenvedése, az ember szenvedése. A mai világ minden tekintetben egyre válságosabb helyzetét figyelve mi jut XVI. Benedek ezen szavai hallatán eszedbe, illetve az eddig elmondottakon túl még mivel vigasztalnád a „partra vont hálóban hánykolódó” (Pilinszky), levegő után kapkodó, valóban szenvedő, nagyon súlyos kereszteket hordozó mai embert?

Hát ugye Csíksomlyón vagyunk, s logikus, hogy Máriára, mindannyiunk legtökéletesebb példaképére hivatkozom. Gyermekkoromban bukkant fel a kérdés bennem, amikor az egyik idős pap bácsi arról beszélt, hogy a gyermek Jézus elveszett a templomban, s napokig kétségbeesve keresték őt a szülők. Azon gondolkodtam, hogy kicsi szívem, Mária, az Atya miért nem súgott neked, hogy pillants be már a templom sekrestyéjébe, s ott a függöny mögött megtalálod őt. Miért nem segített, hanem szinte karba tett kézzel várta, hogy Szent Józseffel együtt megoldja majd Mária ezt a hihetetlenül nehéz problémát? Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Heródesnek abban az időben milyen elképzelései voltak a gyermek Jézussal kapcsolatosan. De aztán később sem volt problémátlan az élete. Názáretben nem állt Szent József rendelkezésére egy mennyei mosógép vagy valami hasonló, vagy egy láncfűrész, pedig milyen jól fogott volna asztalosmunkájában a családi házban. Miért nem segített az Isten? Azt gondolom, azáltal, hogy a Szűzanya vállalta a rá szabott feladatokat: világra szüli az Istent, felneveli, utána mos, főz és takarít, igen, éppen ezen feladatok készséges vállalása által nőtt fel arra, hogy legvégül a világ királynője legyen, „mennynek királyné asszonya”! Én azt hiszem, ha a Szűzanya nem vállalta volna ezeket a feladatokat, Isten sem tudta volna őt a legszentebb istenanyai hivatásra kiválasztani. Én tudatában vagyok annak, hogy minden, amit teszünk vagy mondunk – végül is visszahat ránk. Igazából gondolataimmal, szavaimmal és cselekedeteimmel építem önmagamat. Költő például attól lesz valaki, hogy verseket ír. Ha sose írt volna verseket az illető, nem lenne költő. Nagyon fontos magatartásunkban a hűség, munkánkban a kitartás! Egyetlen példa: Márton Áron püspöknek a kiváló életszentsége. Ha nem vállalta volna a püspökséget, majd a börtönt, akkor ma nem lenne a székelyek ideálja, védelmező és útmutató szentje. Nem kell félnünk tehát a megpróbáltatásoktól és nehézségektől. Biztos, hogy vannak, de Assisi Szent Ferenc például még a halált is „testvérnek” szólította, aki elől senki emberfia el nem futhat. Ugyanígy mindenért, amit az Isten felkínál (kudarc, betegség, akadály), ami menet közben akadályként elénk tornyosul, azt lelki megnyugvással kell fogadnunk, hiszen valamilyen módon mind arra valók, hogy általuk személyiségünkben kibontakozzunk.

A gyermekeknek nagyon sokszor elmondtam már: a kis pillangó lerakja petéit, s abból hernyó lesz, kis báb. Tudósok nekiálltak, hogy a bábot szikével szépen lefejtsék, hogy amikor eljön az idő, ne kelljen a kis pillangónak kínlódnia, de végül is mi történt? Nem nyíltak ki a szárnyai, s akkor jobban megfigyelve a zajló élettani folyamatot rájöttek arra, hogy az az erőfeszítés, az a kínlódás, hogy a maga kicsi pálcikalábaival próbálja magáról lenyomni a héjat, az a testi nedvet belepréseli a szárnyaiba, amely aztán a levegőn megkeményedik és akkor már repülni is tud, fel tud emelkedni az égbe. Tehát az a pillangó, amelyiket megkíméltek a születés kínjától, soha nem lett pillangó. Ugyanígy meg vagyok győződve arról is, hogy ha tegyük fel egy gyermeket bezárnánk valamelyik szobába, s egyik csövön jönne táplálására a kakaó, a másikon pedig a piskóta, csak valamilyen szörnyeteg lenne, de nem ember. Azt hiszem tehát, hogy szükségünk van az élet különféle nehézségeire, gondjaira, a vajúdásokra, a megtépázó lelki viharokra, hogy Istenbe belekapaszkodva s a Szűzanyához fohászkodva azokon győzedelmeskedhessünk, s a földi zarándokút befejeztével a becsületesen elvégzett munka örömével a szentháromságos egy Isten megterített asztalához szeretett gyermekekként odaülhessünk.

Kérdezett Jakab Gábor