Vasárnap Logó

Fejfák Erdélyben
és a 41. Magyar Filmszemlén

A 41. Magyar Filmszemlén versenyen kívül mutatták be Bogár Sándor és Polóny Levente Fejfák Erdélyben című dokumentumfilmjét, amelynek célja egy pusztuló népi hagyomány, a kopja- és fejfaállítás szokásainak feltárása, valamint ezen egyedülálló kultúrkincsünk ismertetése.

Értékes, évszázadokra viszszanyúló hagyományról van szó. A filmből kiderül, hogy a kopjafaállítás történelmi datálása az 1670-es évekre vezethető vissza, egészen pontosan Nyárádszentannán dokumentálták először mint népi hagyományt, és később, a 18. században Nagykőrösön. A fejfaállítás egyértelműen a protestáns (református) felekezetekhez köthető, mivel ők nem használják a kereszt szimbólumát, de érdekességképpen van keresztalakú fejfa is Olasztelekről. Egyes kutatók szerint a fejfaállítás Ázsiából ered, és mint pogány szokást mentették át a reformáció során a népi kultúrába. Ez az elmélet azonban dokumentumok híján nem bizonyítható. Lehetséges, hogy a fejfaállítás csak a reformáció után terjedt el.

A film elején fény derül a kopjafa és a fejfa közötti különbségre: Demeter Lajos kutatómunkája során készített rajzos illusztrációkkal szemlélteti és magyarázza az eltéréseket. Mivel a székely eredetileg katonanép volt, a halottakat két kopján vitték ki a temetőbe, és úgy tartották, hogy a temetőből hazavinni semmit nem szabad, ezért a kopjákat lábtól a földbe szúrták, míg külön állt fejtől maga a fejfa. Ez a szokás a kopja – mint fegyver – használata után is megmaradt, a sírhelyek lábához díszesen faragott fákat állítottak, általában párosával. Azonban a történelem során, a 18–19. században ez a két fogalom összemosódott, ma már mindkét elnevezést a fejtől álló fára használják.

Részletesen mutatja be a film az egyes térségek és falvak sajátos motívumrendszereit. Mivel a falvakban kevés volt az írni és olvasni tudó ember, a gazdagon díszített fejfák minden motívumának jelentése volt: ezek alapján következtetni lehetett a sírban fekvő nemére, életkorára, társadalmi helyzetére és az elhalálozás okára is. A fejfák színe minden esetben fekete volt, a fiatalabbak esetében piros, fehér és zöld. A piros szín a fejfa felső részén általában azt jelentette, hogy az elhunyt nem természetes halált halt.

Jellegzetesen visszatérő motívumok a konty, a tulipán és a korona. A kontyos és koronás fejfák főként Dálnokon voltak megtalálhatóak. Az esküvőkön külön ceremónia volt a feleség felkontyolása, erre utal a konty alakú faragás, amely, ha az asszony kétszer ment férjhez, a fejfán is duplán szerepelt. A férfiaknak állított fejfák tetejére koronát faragtak, ami a Bibliában szereplő „a férfi a teremtés koronája” szállóigévé vált mondatra utal. A tulipánt a fiatalon elhalálozott lányok-fiúk fejfájára faragták.

Erdőfülén más motívumok is megjelentek: a kucsma és a csillag. A csillag a női kopjafa díszítésére szolgált, kucsmát pedig a férfiak fejfájára faragtak. A kucsmamotívum a férfiak által használt viselet erősen stilizált formája, amely egy félholdra hasonlít, ezért más vidékeken az idő múlásával már a hold motívumát mint a harciasságra utaló jelet magyarázták.

Érdekes a fejfa elkészítésének folyamata. A közösség egyik tagjának elhalálozásakor a kurátor kötelessége volt a falubelieket felkérni fejfa elkészítésére és a sírgödör megásására. Utcák szerint, házakra volt leosztva a feladat, a halott családjának nem kellett fizetni a fejfa elkészítéséért, az minden esetben kijárt a falutól a halott részére.

A film végén interjúkat láthatunk a még ma is élő fejfa-faragókkal, s megszemlélhetjük élőben egy ketesdi és egy erdőpélei fejfa elkészítését is. Az interjúkból kiderül, hogy a régen használt motívumkincsek jelentős részét napjainkban már nem alkalmazzák, maga a fejfaállítás sem olyan népszerű, mint annak idején. A fából készült alkotásokat általában hagyják elporladni vagy tüzelőnek használják. A kutatók által megmentett értékesebb darabokat azonban bárki megtekintheti a Székely Nemzeti Múzeumban Sepsiszentgyörgyön.

Berki Péter