Vasárnap Logó

Czumbil Wilhelm

Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget, s az örömöt vigyem oda, ahol szenvedés az élet. (Assisi Szent Ferenc) 

Szatmárnémetiben születtem 1982. augusztus 10-én. Szüleim dolgoznak, a húgom elsőéves egyetemista a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári kihelyezett pedagógia szakán. 

A Szent János apostol és evangélista (Hildegárda) plébániához tartozom, plébánosom Solomayer Sándor. Felvételemet a gyulafehérvári papnevelő intézetbe 2003 őszén kértem, a sikeres vizsga letétele után fel is vettek. Hét év telt el azóta, ami hosszú időnek számít, de még most, végzősként is úgy érzem, mintha a tegnap léptem volna át a papnevelő intézet kapuit. Kispapi éveim első fele elég nehezen indult, hiszen meg kellett szokni az új otthont, a közösséget, a sok tanulást, és nem utolsósorban legyőzni a honvágyat, hiszen ez volt az első alkalom, amikor ilyen hosszú ideig voltam távol otthonomtól. Lassan-lassan belejöttem az itteni életbe, és azon vettem észre magam, hogy az idő repül, és évről évre közeledek a kitűzött cél felé: a diakónus- és papszenteléshez.

Négy év elteltével, 2008-ban a gyakorlati pasztorációs évemet töltöttem a szatmári püspökségen. Ezalatt alkalmam volt jobban megismerni az egyházmegyét, a híveket, különösen a bérmautakon, amelyekre a püspök atyát elkísértem, és nem utolsósorban a püspökség munkáját, amibe ha kellett, én is besegítettem. Alkalmam volt a szatmári Caritas intézményeibe is ellátogatni: a Szent Jakab idősnapközibe, a Barátság házába és a Reménység-klubba. Heti rendszerességgel látogattam ezeket, a gyerekeknek elsőáldozásra felkészítőt, az időseknek bibliaolvasást és elmélkedést tartottam. Ezeken a helyeken mindig szeretettel fogadtak, ezt sose fogom elfelejteni; mindig kíváncsian várták, milyen szentírási részt fogunk megbeszélni, a gyerekeknél pedig hogy milyen imát fogunk megtanulni. Minden alkalommal egyre jobban éreztem, hogy az emberek, akikkel találkoztam vagy beszéltem, mélyebb kapcsolatba szeretnének kerülni a mennyei Atyával.  Ezt a kapcsolatot legjobban az imában lehet elérni, hiszen nem véletlenül mondta Jézus: „...szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

Mai világunk emberéről elmondhatjuk, hogy élete küzdelem és harc. A munka, a stressz, a szenvedések és a csalódások befolyásolják az életét, emiatt úgy érzi, nincs kiút a sötét alagútból. Amikor azon gondolkodtam, milyen papi jelmondatot válasszak magamnak, nem tudtam dönteni, ezért nem is foglalkoztam vele, azt gondoltam, majd csak találok valamit. Egyik napon az interneten egy vallásos portálon böngészve rátaláltam Assisi Szent Ferenc gondolatára, ami a beszámolóm elején olvasható. Világossá vált számomra, hogy nekem papként mi lesz a feladatom: az, hogy a mai kor emberének elvigyem a hitet és a mennyei Atya üzenetét, szétoszlassam a sötétséget, világosságot és örömet vigyek az emberek életébe. Az igazi világosság számunkra Jézus, aki azt mondja János evangéliumában: „Én világosságul jötte a világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46).

Hét  év elteltével elmondhatom, hogy nem volt hiábavaló. Volt benne öröm és szomorúság, sok újat láttam, tanultam, amit tanáraimnak köszönhetek, új barátokat ismertem még, és megtanultam azt, hogy a közösségnek milyen fontos szerepe van az életben. Nekünk, keresztényeknek, azért is fontos a közösség, mert így jobban fejlődik vallásos életünk, a közös hitet valljuk, közösen léphetünk a Jézus által felkínált útra, az üdvösség útjára, hiszen ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

Köszönöm a mennyei Atyának, hogy meghívott a szolgálatra, Schönberger Jenő püspökömnek, hogy felvett a papjai közzé. Köszönöm szüleimnek, nagyszüleimnek, húgomnak, rokonaimnak és barátaimnak a sok imát és támogatást. Köszönöm Solomayer Sándor jelenlegi plébánosomnak, az elhunyt Amma Zoltánnak, hogy elindítottak a hivatás útján, példájukkal és tanácsaikkal segítettek, hogy hivatásomban növekedjem és erősödjek. És végül, de nem utolsósorban köszönöm minden ismerősnek és ismeretlennek imáikat, a mennyei Atya áldása bőségesen áradjon ezért mindenkire!