Vasárnap Logó

Érvek a papságért

„A szeminárium az a hegy, amelyre felmegy Jézus, hogy meghívjon embereket” – írja szentatyánk egy, még bíboros korában, 1984-ben, Amerikában elmondott elmélkedésében. S ez igaz. Akkor is igaz, ha valaki ezen a hegyen nem tudja elfogadni Jézus meghívását. Kötelező meghívást csak a diktatórikus rendszerek ismernek, mert egy meghívás attól meghívás és nem egyéb, hogy az szabadon vissza is utasítható. Jézus nem diktátor, a diktátoroknak pedig nincs közük hozzá, még ha az ő nevében lépnének is fel.

Az elmúlt hétvégi gyulafehérvári rendezvény kapcsán a Ratzinger bíborostól az előbbiekben idézett kijelentést egyértelműen kiegészíthetem – elsősorban a magam számára – valahogy így: a szeminárium az a hely is lehet, ahol Jézus megerősít embereket, akik már elfogadták a meghívását. Nemzetközi konferenciára invitálta ugyanis az érdeklődőket a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Érvek a papságért címmel április és május fordulóján, fel a hegyre, otthagyni egy kicsit a hétköznapokat, szembenézni a papi hivatás magasságaival és mélységeivel.

Mit láttam? A gyökereit fürkésző s azt a jelenben újraértelmező, aktualizáló egyház belső mozgásaiból valamennyit, s ezen belül embereket, akik saját útjukat is keresik ebben a világban, amely már nem az egyértelműségek színtere. S jól van ez így. Jól van, mert ma már nem elég sztereotip válaszokkal betapasztani saját életünk réseit, nem adatik meg már – de talán sosem volt ez egészen egyértelmű – az a közelfogadás, amit a régebbiek sokszor visszasírnak, az a sokszor túlzásokba áthajló tisztelet, amely állítólag segítette a papi identitás kialakulását és megőrzését a konkrét életben. Az identitás kialakulását sok külső tényező befolyásolja – hallhattuk –, de a belső megszólítottság, a teljesen soha meg nem érthető meghívottság nélkül csak szerep marad. Jézus pedig nem erről beszél.

Személyes élményemet továbbgazdagította, hogy alkalmam volt többekkel beszélgetni, főleg fiatalokkal, akik éppen most fontolgatják a meghívás elfogadását és érzik, hogy milyen nagy és nemes a feladat, és azt is, hogy egyedül milyen kevesek hozzá. De nem szeretnének elmenni a lényeg mellett – ez az, ami a nyugtalanságukban is megnyugtató.

Úgy gondolom, szervezésből jól vizsgázott a papnevelde, s bár az előadások sűrített tempója visszafogta kicsit az eszmecsere kialakulásának lehetőségét, mégis első ilyen horderejű rendezvényként gazdagító tapasztalat volt szervezőknek, résztvevőknek egyaránt. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor többek nevében mondom: várjuk a folytatást!

Szőcs Csaba