Vasárnap Logó

Ilyenek a papok

Mindjárt húsz éve szolgálom egyházamat, népemet. Nagyon sok papot megismertem, de egyre sem emlékszem, aki „gyanús” lett volna, aki tisztátalan gondolattal, gesztussal közeledett volna felém. Persze én is hallottam híreket törvénytelen gyermekről, szeretőről, homoszexuálisokról, papok durvaságáról és anyagiasságáról stb. Papi életemben ezekből csak azt szűrtem le, hogyan nem szabad… A negatív híreket felülmúlták a követendő példák, akiknek tartása, tudása, bölcsessége, emberszeretete, hűsége és hivatástudata máig meghatározza életemet. Sose szerettem, ha ítélkezünk valakiről, pláne papokról, mi, papok, de azt sem, ha a hívek nyilatkoztatnak ki sommás ítéletet, nem ismerve a konkrét személyt és helyzetet. Valamiféle egyházias szemérmesség is van bennem, amivel védeni szeretném azokat, akik tehetetlenek a közvélemény nyomásával szemben. Az egyház az én családom, tagjai fájdalma az én fájdalmam, szégyenük az én szégyenem.

Böjte Csaba húsvéthétfői locsoló-cikkében a világsajtót bejárt pedofil botrányról írt. A gyermekeket megrontó papok botránya Amerikából indult el, és nagyon el van túlozva. Az európai esetekre is ez a jellemző. A liberális sajtó egyenesen a szentatyának megy neki. Szeretnék, hogy valaki „vigye el a balhét”, legyen újra egy gumicsont, amivel kiszolgálható a bulvár… A szentatya főügyésze, Charles J. Scicluna az Avvenire című olasz napnak adott interjújában részletesen is beszámol a Hittani Kongregációhoz befutott ügyekről, megerősítette, hogy az utóbbi 50 évben mintegy 3000 feljelentést kaptak, amelyből mindössze 250 ügy a konkrét pedofil eset. Persze ez is sok – egy is sok! –, de a jelenség messze nem annyira drámai méretű, mint ahogy azt a világi média sokszor tálalja. A számokról még annyit, hogy világszerte jelenleg mintegy négyszázezer egyházmegyés és szerzetespap él.

Az egyház nem a nyilvánosság bitófáján nyírja ki a bűnösöket, nem a nyilvános megszégyenítés leleplező erejével akar embereket Istenhez segíteni, hanem az egyházjog és az irgalmasság eszközeivel. Hogy a bűnös megtérjen és éljen – mondaná Urunk Jézus. Aki vétkezett, ismerje el bűnét, kérjen bocsánatot, tartson bűnbánatot, fizessen kártérítést, vonja le tettei következményeit, s ha szükséges, hagyja abba a szolgálatot.

Mindezt a főpásztor illetékes elbírálni. Ha polgári perre kerülne sor, ott bizonyítási eljárás szükségeltetik. Kinek használ az egyházgyűlölettől habzó „feszítsd meg”, „elő a listát!”, „kik a besúgók?”, „nősüljenek a papok, hogy szaporodjon a nemzet!”? Jaj a botrányt okozónak, de őt sem kidobni kell, hanem visszasegíteni a normális, közösségi életbe.

Ugyanakkor ne legyünk igazságtalanok, és ne általánosítsunk. Vannak, akik túl könnyedén vágják rá ilyenkor: „Ilyen az egyház, ilyenek a papok… Hogy bízzam gyermekemet egy ilyen papra, hogy nézzek fel rá?” A valóság sokkal árnyaltabb.  A pedofília összefügg a homoszexualitással, de nem a cölibátussal. Az előbbi kettő betegség, bűn, fajtalankodás, rejtett személyiségzavar következménye. A cölibátus viszont nem bűn! Sokan szeretnék túl könnyen összemosni a kettőt. Részben szellemi-lelki alultápláltságból, részben szándékosan, és minden ilyen hírre az a refrén: az egyház szüntesse meg a cölibátust, mert már idejétmúlt. Az ilyen botrányok is hitelét, szavahihetőségét kérdőjelezik meg. De a kritikusok tapintatosan hallgatnak arról, hogy a pedofília messze nem (elsősorban) csak a katolikus papoknál mutatható ki. Agyonhallgatják a többi felekezetet, a börtönöket, a katonaságot, a pedagógusokat stb. Arról is hallgatnak, hogy mi, papok mint lelki vezetők hány ezer beteg embernek segítünk tanácsainkkal, imáinkkal, akárcsak a jobbfajta pszichológusok?

Másrészt a cölibátus nem az egyház találmánya. Jézus Krisztus maga is cölebsz volt, tanítványait is erre biztatta. Lehet vitatkozni, hogy jó-e, ha kötelező, de vitatni a létét butaság. Eljön az idő, amikor az illetékesek eldöntik, hogy fakultatívvá tegyék-e, nős férfiakat szenteljenek-e stb., de attól a cölibátus érték marad, karizma, odaadottság, életforma, amit tudatosan vállal egyházunkban mindaz, aki a papságra meghívást kapott Istentől. De hányan élnek a civilizált világban a tudománynak, a művészetnek, egy hobbinak, egy nagy alkotásnak, egy nagy célnak a megszállottjaként, mindenestül odaadva magukat? A cölibátus nemcsak férfi-, nő-, gyermek-, családhiányt jelent, hanem energiát szabadít fel a közösség szolgálatára. A mérce Krisztus. Ha valaki nem tudja vagy nem akarja krisztusi módon, felnőtt, érett emberként megélni cölibátusát, azért nem a cölibátus a felelős. A szexualitás kincsével felelősen kell élnünk, akár a házasságban, akár cölebszként. A papság éve is jó alkalom arra, hogy papok és hívek imádkozzunk egymásért, éljünk hűségben és önuralommal, hiszen csak így követhetjük hitelesen Krisztust.

Sebestyén Péter