Vasárnap Logó

Gyermekkorom húsvétjai

A karácsonyi angyalvárás és szánkózás mellett szívesen pörgetem vissza az idő kerekét, mint egy filmet, a húsvéti ünnepek miatt is. Elsősorban az egyházi szokások és ceremóniák érintettek különösen. Szépvízen, ahol a gyermekkorom telt, nagyböjt folyamán egymással versenyeztünk, a felszegi és alszegi gyerekek, hogy ki gyűjt több pontot péntekenként, amikor a keresztútjárás állomásain elképzeltük magunkat Jézus mellett a Golgotán. Szilágyi István pap bácsi a templomban diafilmkockákat vetített, miközben művészien szomorú klasszikus zenét hallgattunk Majak márkájú magnójából, és nem tudtuk elhinni, hogy Jézus ennyit szenvedett értünk. Addig is jártunk moziba és néztük a cowboy-filmeket, de ezek a vetítések egészen másról szóltak, és annyira megmozgattak, hogy az iskolában napokig egymás között is erről beszélgettünk. Titokban irigyeltük a
pap bácsit, és olyan nagynak tűnt a szemünkben, amiért ilyen csodálatos mozit vetít nekünk a templomban. Aztán ahogy közeledett húsvét ünnepe, egyre több tennivaló került a templomban és a templom körül. Mint lelkes ministránsok mindent tudni, a harangozónak és a plébános úrnak mindenben segíteni akartunk. Izgalmas volt, ahogy a kereszteket lila lepellel takartuk le feketevasárnap, aztán virágvasárnapra gyűjtöttük a pimpót, azaz a barkaágat, amellyel körmenetet tartottunk. Úgy vigyáztunk ezekre az ágakra, hogy nyáron, amikor „erős idő” lett, dörgött-villámlott, édesanyánk leoltotta a villanyt, áhítattal meggyújtott egy gyertyát, a pimpót betette a kályhába, a tűzre, közben imádkoztunk, hogy Isten űzze el a nagy időt. A legizgalmasabb a nagypéntek volt, amikor nem lehetett csengetni és harangozni, csak a fakolompokkal zörgetni, és a toronyban harang helyett kelepelni. Tényleg a gólya kelepeléséhez hasonlított a kereplő hangja, amelyet a toronyban egy hajtókarral körbehajtottunk, és egy-egy fasíp odacsapódott a talpához, nagy, kerregő zajt keltve. Nagypéntektől nagyszombat estig többször kellett jelezni az embereknek a harang helyett, úgyhogy felváltva versenyeztek az erősebb fiúk, hogy most ki szalad fel a toronyba, hogy az öreg harangozó Anti bácsi helyett „elkelepelje” a „csonkamisét”. A szertartás alatt nagyon meglepődtünk és szomorúak lettünk, hogy az ártatlan Jézust keresztre feszítették, aztán sírba tették. De elhatároztuk, hogy őrt állunk a sírja mellet, nem engedjük, hogy ellopják a rossz emberek. Ezért nagypéntek estétől húsvét hajnaláig, a feltámadásig beosztottuk egymást, és őrködtünk. Minden órában egy másik váltás állt szolgálatba, de a legizgalmasabb az volt, hogy egy órán keresztül meg se volt szabad szólalnunk a templomban. Így hát olvasgattunk az imakönyvből vagy imádkoztuk a rózsafüzért. Otthon persze édesanyám, édesapám és a bátyámék készülődtek az ünnepre, takarították az udvart, főzték a tojást, előkerült a téli disznóvágásról eltett sonka, egy fonott kosár hímzett terítővel, hogy majd húsvét hajnalán vigyük szenteltetni. Elmaradhatatlan otthoni szertartás volt a bárány levágása – ez a férfiak dolga –, amelyet édesapám mindig úgy vezetett le, mint valami művész. Ahogyan felhúzta az istálló elé, ahogyan pengeéles bicskájával finoman megnyúzta, ahogyan a combokat „lesirítette”, azt egyszerűen tanítani kellett volna. Mi, gyerekek megborzadva, csodálkozva és ámulatba esve körülálltuk, meg se mertünk szólalni, miközben a legéletrevalóbb bárányból percek alatt sültnek és szenteltetnek való lesz. A bárányvágás szertartása nélkül a húsvét ünnepe sohasem volt teljes. Édesanyám celofánba takarva megsütötte a combokat, és felszeletelve készítette elő, hogy másnap reggel mehessünk az ételszentelésre.

Előtte azonban nagyszombat éjjel megbabonázott az a mennyországi hangulat, hogy kigyúlnak a fények a templomban, rázendít az orgona az allelujára és a Te Deumra, felkeltjük az Úr Jézust és égő gyertyákkal éjfél körül kivonulunk a templom elé. És visszhangzik az egész falu, minden házban sötét van, de a templom fénye bevilágítja az éjszakát. Ezek a húsvét éjszakák minden évben elvarázsoltak. Nem tudtuk magunknak megmagyarázni, csak annyit fogtunk fel, hogy ez valami isteni, csodás mesevilág, amely közénk jött. Mintha az ég színpadán elhúzták volna a függönyt, és most egy kicsit belátunk oda, ahonnan jön a titokzatos fény.

Húsvét hajnalán már korán keltünk, hogy az ételszenteléskor minél közelebb kerüljünk a templom bejáratához, hiszen onnan kezdte a pap az imát. Aki későn jött, az a sor végére állt, és oda nem jutott annyi szenteltvíz... Máig sem felejtem el, hogyan vigyáztunk otthon még a tojáshéjra, a morzsára is, nehogy leessen a földre, mert az „meg van szentelve”. A csontokat sem adtuk akkor a kutyának, hanem elégettük.

De húsvét ünnepe azért is izgalmas volt, mert a falu felső részében, a Nádon, ahol olyan finom káposzta terem, volt egy sík terep, egy kaszáló, ahol minden évben focizni szoktunk. Húsvét délutánján öregek és fiatalok, juniorok és veteránok rúgták a labdát, miközben a fél falu drukkolt a kedvenc csapatának. A felszegiek főleg a fiatal csapatot erősítették, de az öregebbek között is volt néhány olyan focista, akik már a szeredai csapatban játszottak. Ugyancsak húsvét táján, ha hóolvadás volt, csapatostul mentünk „békászni”, vagyis a tócsás, sekély patakból kapkodtuk ki a hólével érkezett békákat, miközben néhány társunk egy-egy „hutyuróval”, faággal koppintott a fejére, így a béka hamar megadta magát. Estére viszont meg kellett nyúznunk, mert édesanyánk csak a tiszta „békacubákot” volt hajlandó megsütni, amit aztán olyan becsben tartottunk, mint máskor a csirkecombot.

A húsvéti ünnepek hamar véget értek, mert kezdődött az iskola, a mezei munkák, megérkeztek a fecskék és a gólyák, lehetett mászkálni a természetben, ibolyát, báránylábat (kankalint) és vad boroszlánt (orgonát) szedni. Amikor nagyobbacskák lettünk, úgy hetedik-nyolcadikban, az erdészeti hivatal jó pénzért csemeteültetést szervezett, amelyre szinte minden gyerek jelentkezett. Ma is jólesik az út menti erdőcskében látni azokat a fákat, amelyeket mi ültettünk hajdanán, a húsvéti vakáció idején.

Sebestyén Péter