Vasárnap Logó

A hálaadás tétjei

A 117. zsoltár a liturgia egyik klasszikus, mondhatnám: megkerülhetetlen zsoltára. Semmi meglepő nincs ebben, mert már önmagában is élő, tevékeny liturgia. A zsidó liturgia része már a korai időkben. A sátoros ünnepeken énekelték elsősorban. A kereszténységben pedig páratlan karriert futott be. Igen korán fontos kulcsa lett Krisztus halálának és feltámadásának értelmezésében az újszövetségben (Mk 12,10–11; ApCsel 4,11). Néhány sora (a 26. például: Áldott, aki jön az Úr nevében!) egyenesen az eukarisztia liturgiájába ment át.

 

Liturgia élőben

A 117. zsoltár, mint sok másik, többszöri átdolgozás eredménye, a különböző zsidó közösségek és ünnepek gazdagították a fogságból való hazatérés után. Nem hiányzik belőle a lélek, és nem elszállt, testtelen imádság. Már első sora lelkes felszólítás: az Alleluja, amely megnyitja a zsoltárt a héberben többes felszólító alak (Dicsérjétek az Urat!). Újabb felszólítások következnek az egyre nagyobb hallgatósághoz: Adjatok hálát! (1.) és mondja Izrael... Áron háza... mindenki, aki féli az Urat (2–4.). A hálaadás és a dicséret nem magánájtatosság! Az egész néphez szól a felszólítás. Ehhez a sokféle hanghoz adódik a refrén, amely az örömteli és lelkes közösség meggyőződését és reményét fejezi ki: Szeretete örökké megmarad! (1–4.29), Az Úr az erősségem és dicsőségem (14), Az Úr jobbja erősnek bizonyult (15.), Ez az a nap, amit az Úr adott... (24.), Uram, küldj szabadulást!

Az ének a zsoltárok esetében a hálaadáskor átélt boldogság része (14.). Mindenki törekszik rázendíteni a refrénre (1–4.): Irgalma örökkévaló, mely bárminél jobban felmutatja annak az Istennek a képét, aki az ünneplés középpontjában van. Minden a jeruzsálemi templom konkrét terében zajlik: az igazság kapui (19), az Úr kapuja (20.), az Úr háza (26.), az oltár (27.). Az eseményeket a tömeg lelkes megnyilvánulásai kísérik: Álljatok sort lombos ágakkal, föl egészen az oltár szarváig (27.).

 

A hálaadás több, mint az egyszerű köszönet

A 117. zsoltár kifejezetten hálaadó zsoltár, ezt bizonyítja az adjatok hálát kifejezés ismétlődése is. Ez nyitja meg a zsoltárt, és újraindítja az imát a 19., 21., 28. és 29. versekben. De figyelem! Ennek az igének a héberben sokkal gazdagabb a jelentése, mint az egyszerű köszönöm, ha valaki tett valamit nekünk. Azt is jelenti: megvall, megfogad, ünnepel. Vagyis a közösségi hitvallás fogalmával találkozik. Természetesen a köszönet is fontos gesztus. De a hálaadás, az elismerés egy ilyen zsoltárban, mint a 117., valódi hitgesztusnak, tanúságtételnek számít. Innen származik a szavak fontossága, melyek a hálaadás tettére utalnak: mond (2., 3., 4.), hálát ad (megvall) (1., 19., 21., 28., 29.), hirdet (17.), áld (26.) és ujjongás (15.). A köszönet helyett, ami a zsoltáros személyes gesztusa lehetett volna, a hit megvallása lett a közösség előtt. Ebben a kontextusban a tanúságtevő én-elbeszélés különösen kifejlett (5–7., 10–14., 17–19., 21., 28.). Egy zarándok (talán a király) meséli tapasztalatait: amikor szorongatták (5.), a pogányok körülvették (10.), megütötték (13.), az Úr erős közbelépése minden akadályt legyőzött. Elbeszélése hitvallássá változik: Az Úr velem van (7.), Ő lett szabadítóm (14.).

 

Kifejezetten húsvéti zsoltár

A 117. zsoltár a kereszténység számára egészen sajátos és nagyon fontos üzenetet hordoz. Az Újszövetség szerzői amikor Jézus halálának drámájáról és misztériumáról gondolkodnak, erre zsoltárra hivatkoznak. A 22. verse gyakran ismétlődik a szinoptikus hagyományban (A kő, amelyet elvetettek az építők, szegletkő lett Istenünk házában), az ApCsel-ben, Péter első levelében. Utal egyszerre a történelmi drámára: Jézust a sajátjai elvetettek (a gyilkos szőlőmunkások példázata: Mk 12,10–11; Mt 21, 42; Lk 20, 17; ApCsel 4,11; 1Pt 2, 4.7), és Jézus halálának paradox termékenységére: a feltámadása által újjáteremtett világ szegletköve lett.

Az evangéliumi hagyomány egésze két másik versét is megőrizte (25–26.), hogy segítségével érzékeltesse a húsvéti misztérium arcának kettősségét (Mt 21,9; 23,39; Mk 11,9; Lk 13,35; 19,38; Jn 12,13). A jeruzsálemi tömeg kiáltásai bizonnyal megelőlegezik a győzelmet és a feltámadást, de Jézus siralmainak kontextusában is megjelenik: siratja Jeruzsálemet, mert nem tudta befogadni a prófétákat (Mt 23,37). A Jelenések könyvének 7. fejezete hatásos képekben jeleníti meg a 144 000 és a megszámlálhatatlan tömeg liturgiáját, ahol mindenki pálmaágakkal a kezében áll a Bárány trónja előtt (Jel 7,9).

Az Újszövetségből kiolvasható, hogy a keresztény liturgia nagyon korán alkalmazta ezt a zsoltárt a húsvéti időben. A mai vasárnapi liturgiában a legidézettebb zsoltár, és csak a húsvéti időben alkalmazzuk: a vigílián (a hét olvasmány és az evangélium között), húsvétvasárnap (A évben), húsvét második vasárnapján A, B, C évben egyaránt, húsvét 4. vasárnapján (B évben). Az Imaórák Liturgiája húsvét reggelre írja elő, az offícium pedig húsvét nyolcadában és minden vasárnapra. A zsoltárt tehát úgy ítélték meg, mint ami méltó kifejezni a húsvéti misztériumot. Hosszú a történet, amíg hozzánk elér: mint ami képes hálaadásunkat messzire lendíteni: közös hitünk kifejezéséig.

(Forrás: Célébrer les Heures, 1999)

Jean-Pierre Prévost