Vasárnap Logó

Édes és mostoha nyelv

Felméréseket végeznek a 2010/11-es tanévben várható beiskolázásokról

 

„Ha mi nem beszélünk szépen, helyesen magyarul, akkor ki fog helyettünk?” – kérdezte 1959-60 körül nagyra becsült magyartanárom és osztályfőnököm, Fényi István költő. Amikor a besúgót is megfigyelő súgta be, amikor az ’56-os forradalom és szabadságharc utáni megtorló bosszú kéje még nem ült el, amikor félelem vezette az emberek tetteit, amikor Fényi István ruhájából még nem párolgott el a börtön dohos szaga, volt olyan bátor és egyenes ember, hogy magyarórán az egész osztály előtt fel merte tenni a börtönajtók zárait felnyitó kérdést: ki fog helyettünk magyarul beszélni? Tőle tanultunk meg magyarnak lenni, tőle tanultuk meg becsülni anyanyelvünket, ő szerettette meg velünk a világirodalom egyik legértékesebb költészetét, a magyart. És amikor lyukasórák alkalmával ő is szabad volt, bejött hozzánk, hogy magyar népdalokat énekeljünk. Adj, Uram, mindenki mellé egy Fényi Pista bácsit!

Azokban az években kezdett elterjedni, mint pestis a magyar családokban, hogy gyermekeiket román iskolába íratták. Jobban érvényesül majd a gyermek, magyarázkodott a kedves szülő. Nem igaz, hogy csak a kevésbé iskolázott szülők terelték el gyermeküket a nemzettől idegen nyájba, hiszen akadtak orvosok, mérnökök is ebből a fajtából. Így aztán román nyelvű általános és középiskolákban a tanulók igen magas aránya (15-25 százalék, helyenként még több) úgynevezett magyar szülők gyermeke volt. Ilyen és ennél magasabb arányban találtunk magyar gyermekeket a legtekintélyesebb román líceumokban is.

Nem túlzás azt sem kimondani, hogy éppen ezek az úgynevezett magyar szülők tettek meg mindent a magyar nyelvű oktatás visszaszorításáért. A románok román iskolába adták gyermekeiket, pedig számukra is sokkal előnyösebb lett volna, ha az otthon megtanult konyhanyelv mellett megismerik a nem kis értéket képviselő magyar kultúrát Arany Jánossal, Petőfivel, Babitscsal, József Attilával, Nagy Lászlóval, Illyés Gyulával, Szilágyi Domokossal, Liszt Ferenccel, Erkellel, Kodállyal, Bartókkal, Csontváryval, Munkácsyval, Bolyaival, Ybl Miklóssal, a 12 magyar Nobel-díjassal együtt (és még mindig méltatlanul kihagytam ugyanennyi nagyság nevét). Hasznos lenne közelebbi ismeretséget kötni velük, mert ők nem csak egy nemzet nagyjai, hanem az egyetemes emberi kultúra egyszeri és megismételhetetlen, senki és semmi által nem pótolható nagyságai. A mi fejtegetésünk esetében nem mellékes megemlíteni, hogy ők mindannyian magyar nyelvű oktatásban részesültek óvodától egyetemig, ennek ellenére vagy éppen ezért halhatatlanok lettek.

Szamoskrassón öt gyermekkel működött román osztály a hetvenes években. Igazságos és helyes döntés. Viszont Szatmárnémetiben a 6-os számú általános iskolában több mint harminc magyar szülő igénye ellenére nem engedélyeztek még egy magyar osztályt, mert a magyar osztályok száma nem lehetett több a románoknál. Szülői összefogásra és határozott szülői nyomásra sikerült kiharcolni újabb magyar osztályt, úgy, hogy a románokból osztályonként elvettek néhány gyermeket és létesítettek még egy román osztályt „az egyensúly kedvéért”. Lám, voltak olyan magyar szülők, akikre könnyen ráakaszthatjuk a bátor, a hős, kitartó, gerinces jelzőket. Igazságtalanság lenne, mert ők nem tettek mást, mint hogy a kötelességüket teljesítették, mint a bibliai tékozló fiú testvére, aki nem kalandozott el, nem verte el a szülői vagyont, rendes volt, amiért külön dicséret sem neki, sem másnak nem jár. Történetünk szempontjából az már mellékes, hogy a tékozló fiú testvére hiú, féltékeny és öntelt volt, amikor a visszatért testvérrel szóba sem akart állni.

Érdekes jelenség volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, amikor magyar iskolában gyenge jegyeket szerző tanulókat a szülők átírattak román iskolákba. Az eredmény meglepő! A Magyar Líceumban elégtelen teljesítményt nyújtó tanuló román iskolában jó vagy még ennél is magasabb minősítést kapott! Ilyenkor eltöprenghetünk a fejlődés titkairól.

Reméltük, hogy a rendszerváltás után minden megváltozik, a dolgok a helyükre kerülnek. Nem így történt. Ma már azt mondja sok szülő, hogy én is románba jártam (nem csak a jó, hanem a rossz is öröklődhet), a gyermekemet is odaíratom, hogy jobban érvényesüljön, hogy segíteni tudjam a tanulásban, közben elfelejti, hogy az ő szülei annak idején egy árva kukkot sem tudtak románul, hogy ő maga sokkal kevesebb azoknál a vele egyívásúaknál, akik magyar osztályba jártak és egy helyett két kultúráról vannak ismereteik. Elfelejtette, hogy akik magyar iskolát végeztek, a magyar mellett megismerik a román kultúrát is. Elfelejti, hogy kettő több, mint egy, vagy mai divatos mondattal: egyet végez, kettőt kap. Elfelejti, hogy a huszonegyedik században, a határok nélküli Európában csak a tudás számít, aminél csak a több tudás ér többet, azt pedig csak anyanyelven lehet legalaposabban megszerezni. Az üzleti eladó legalább két kultúrában kell hogy otthon legyen (nem csak két nyelvben!), különben nem vele töltik be az üres állásokat. Ez a mi tájainkon jól megfigyelhető.

Súlyosan latba esik az annak, hogy ki az, aki magyar gyermeket román óvodába, iskolába akarja íratni? Román iskolát végzett magyar ember véleményét nem érdemes meghallgatni, hiszen neki fogalma sincs, és soha nem is lesz fogalma arról, mi és mennyi az, amit elveszített az anyanyelvű oktatás elkerülésével! De a lelkiismeret egyszer felébred mindenkiben, és felismerjük, hogy a nyelv (még akkor is, ha anyanyelv) közvagyon, amelyért felelősséggel tartozunk elődeinknek és kortársainknak, utódainknak egyaránt. Az anyagi közvagyont törvények védik, a szellemieket sajnos nem mindig.

A befogadott, az osztályközösségtől nyelvben, szokásokban idegen gyermek megpróbál alkalmazkodni, olyan lenni, mint a befogadó. A befogadó azonban ezt csak annyira tudja méltányolni, mint a vadász kutyája szolgálókészségét, amit használni jól tud, de szívébe beengedni, bizalmával kitüntetni soha. Semmilyen ember lesz, ahogy Sütő András mondja, lezuhan a „semmilyenség állapotába”! A semmilyen ember a hatalom leghasznosabb, de nem megbízható eszköze, mert benne a szabadság emlékének mécses-lángja sem pislog. Pedig „a szabadság akkor is hatalmas erő, ha emlék csupán” – írja Szilágyi Domokos. A semmilyenek esetében ilyen veszély a hatalmat nem fenyegeti.  Ő nem csak eladott szabadsága miatt lesz valóban másodrendű állampolgára az országnak, mert önmagát, saját kultúráját, történelmét nem ismeri, hanem azért is, mert nem bízik benne sem a román, sem a magyar. Ez a semmilyen, a félművelt a legveszedelmesebb emberfajta. Korlátoltság, gőg, rosszindulat kéz a kézben jár nála.

Szeretheti-e azt az országot, ahol él az a magyar, aki román iskolába jár? Kell-e az országnak hosszú távon semmilyen ember? Mind valós kérdések, amelyekkel nem a szülői parancsnak eleget tevő gyermek, hanem a szülőnek kell megbirkóznia. Már hallom a választ, mintha azt mondaná a kedves szülő: ma nem az számít, ami a fejben van, hanem az, ami a zsebben. Micsoda értékzavar a fejtől a zsebig, sokszor a farzsebig! Pedig Nagykárolyban is, Szatmárnémetiben is megszerezhető a magyar és világirodalmi tájékozottság, ha nem marjuk el gyermekeinktől jogos örökségüket, az anyanyelvet.

Amilyen foltozott, tépett, rongyos és legtöbb esetben koszos az utca emberének farmernadrágja, mára már olyan foltozott, tépett, rongyos anyanyelvünk a közember száján. Szent Gellért cselédjének szájából kicsorduló dalt ennyire megette az idő? Nem lehet, hiszen Gellért Sanyi bácsi Mikolából Ázsiáig látott nyelvünk távcsövén, míg gyermekeink önnön lelkükig nem látnak, híján messzelátó nyelvünknek. Igen, innen aztán beszélhetünk a lélekről és a nyelvről, de ez másik történet.

Goethe, Schiller német volt, és német volt az az egyetlen nyelv is, amit ezek az óriások maguk számára megtartottak, ez volt az a nyelv, amelyiket minden nyelvnél jobban tudtak és jobban ismertek, egyetlen nyelv az édes anyanyelv, amelyet minden nyelvnél jobban szerettek. Vannak mostohák is, és nem feltétlenül gonoszak, de az édesanyát nem pótolhatják. Édesanyák! Édesapák! Ne adjuk mostohák kezére édes gyermekeinket!

 

Csirák Csaba