Vasárnap Logó

Meglepetés?

Azt hiszem, gyermekkoromban nem lepődtem volna meg, ha egy ragyogó húsvétvasárnap reggelen az aranyesők és japánbirsek mögül a jácint- és nárciszillatos útra egyszer csak tényleg előlép Jézus fehér ruhában, ragyogóan, úgy, ahogyan az evangéliumban olvassuk...

Most pedig azon gondolkodom, hogy ma miért kellene ezen meglepődnöm? Mert a felnőttnek úgy illik? Hiszen még az apostolok sem számítottak rá. Őket is váratlanul érte. És bennünket kétezer év után is minden évben váratlanul ér. Meglepődünk a szokatlan módon, váratlan helyzetben elénk toppanó vagy mellénk szegődő Jézustól. Vagy ha éppen úgy érezzük, hogy nincs ott, amikor ott kellene lennie, rezignáltan állapítjuk meg hitünk fogyatékosságát, esetleg hangot adunk kételyeinknek is...

A meglepődés vagy a rezignáltság foka fordítottan arányos hitünk komolyságával. Ha valóban, életbevágóan és naprakészen élnénk a hitünket – a feltámadásban és mindenben, amit az egyház tanít –, sokkal kevesebb „meglepetés” érne bennünket... A természetfeletti életünknek „természetes” része lenne.

Nem lepődnénk meg például a híradókban hallott vagy netán közvetlenül átélt katasztrófáktól, a rossztól, a minket ért vagy egyszerűen csak bennünk lévő, megváltásra szoruló nehézségektől, a világ történéseitől... De ugyanígy nem lepődnénk meg a csodáktól sem. Egyszerűen bölcsebbek lennénk, és higgadtabbak.

Furcsának tűnhet, hogy a feltámadás ünnepén Szent Benedek regulájának egyik, talán első hallásra fenyegetőnek tűnő mondata jut eszembe: A halál naponként ott álljon a szemed előtt (RB 4). Azért jut eszembe, mert Jézus is a halálból támadt föl. Abból a halálból, ami neki csak értünk volt kötelező, viszont nekünk is előbb vagy utóbb az lesz... Ő ismeri a mi halálunkat – és halálainkat, élve meghalásainkat. Nem arról van szó tehát, hogy halálfélelemben kellene élnünk. Ez nem volna méltó Isten gyermekeinek szabadságához. De ha ez a halál naponta ott áll a szemünk előtt, nem lepődünk majd meg a feltámadástól... Nem ér majd meglepetés a feltámadáskor. Ha látjuk – ha merjük látni – életünk és a világ mélységeit, akkor válunk igazán istenkeresővé, aki a lelki vágyódás örömével várja a szent húsvétot (RB 49).

A jó (vagy szent) halál kegyelméért minden este imádkozik az egyház (A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható és irgalmas Úr!). Mi lenne, ha legalább olykor a feltámadásunkért is imádkoznánk? Nem azért, hogy megtörténjen, hiszen az megtörténik majd. Hanem azért, hogy ne lepődjünk meg rajta. Hogy ne érjen meglepetés.

Aki ugyanis a vágyódás örömével várja a feltámadott Krisztussal való találkozást – itt és most vagy eszkatologikusan –, az nem lepődik meg, hanem messziről meghallja és felismeri lépteit, és elébe szalad... Erre tényleg csak a gyermekek és a szerelmesek képesek – vagy akikben tökéletes a szeretet.

 

Farmati Anna sss