Vasárnap Logó

Csak ne állj a jó Isten útjába!

Beszélgetés Imre Róberttel

 

Vasárnapi szentmise után látogattam meg Róbertet a számomra régóta kedves, otthonos lakásban. Ahogy beléptem az ajtón, pár perc alatt három fiatallal találkoztam. Ez nem meglepő náluk. Nagy család. A szülők szobájában zavartalanul beszélgethettem Róberttel, közben felesége, Jana teával, kávéval kedveskedett.

 

Sokan elismerően emlegetnek téged és feleségedet, Janát azért a bátorságot feltételező lépésetekért, hogy tíz éve, 2000 februárjában magatokhoz vettetek öt (később még egy) gyermekotthoni gyermeket, hogy családi otthont biztosítva nekik felneveljétek őket. Tudomásom szerint előzőleg a székelykeresztúri gyermekotthonban nevelőként dolgoztál, innen ismerted már a kiválasztott gyermekeket. Mesélj, kérlek, arról, hogy mi vezetett ehhez a valóban sorsdöntőnek nevezhető lépéshez? Hogyan született meg benned (bennetek) a gondolat?

Nevelő voltam azelőtt már nyolc éve. Az utolsó két évben érkezett Jana szociális munkásként a gyermekotthonba Németországból, akkor ismerkedtem meg vele. Később a közös döntésünk úgy történt, hogy én elmenni nem akartam, nagyon ő sem akart itt maradni, de hogy gyerekeknek próbáljunk családot adni, az közös volt. Így született meg a gondolat, hogy azok a gyerekek, akikkel bent foglalkoztam, lakjanak velünk. Hozzájuk csatlakozott aztán Edu és Krisztina (testvérek), ők előzőleg nem tartoztak a csoportomhoz, kisebbek voltak. Korábban a nyolc év alatt is sokszor voltak nálunk, kint a gyerekek, és mindig szerettem volna, hogy nekik családjuk legyen. Aztán, ahogy Janával összeházasodtunk, ez megvalósulhatott.

Kik voltak, akik akár lelkileg, akár anyagilag támogattak ebben a döntésben? 

Kezdetben, amikor még Janát sem ismertem, a Böjti Tamás jezsuitával végzett lelkigyakorlatom a szeretet öt lépcsőfokáról segített a döntésben és abban, hogy egyáltalán nevelő maradtam. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szeretnék továbbra is gyermekekkel foglalkozni. 1992-ben kezdtem neki a teológia tanulásának, akkor beszéltem a tervemről Kovács Sándor esperesnek és Potyó Ferencnek. Amikor Portik Hegyi Kelemen került a városba plébánosként, mi már el is kezdtük a tervünk megvalósítását. Erkölcsi támogatást kaptam tőlük is. Példaképem Böjte Csaba, aki akkoriban szervezett egy találkozót a nevelők részére. Az segített. Jó példa volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat pátyi közössége, ahol több ilyen nagy családdal találkoztam. Anyagi támogatást főleg Németországból kaptunk.

Fiatalon nem lehetett könnyű nyolcgyermekes nevelőapává válni. Kezdetben milyen nehézségekkel kerültél szembe? Mi az, ami a pár év tapasztalat után, esetleg ma is gondot okoz számodra?

Kezdeti nehézségekről annyira nem beszélnék, mert már előzőleg a gyermekotthonban is gyakorlatilag együtt voltam a gyermekekkel, mármint Jenővel, Juliánnal és Gyöngyivel. Nehézségnek nem nevezném, de kezdetben furcsa volt egyszerre 24 órában együtt lakni mindenkivel. Más állapot volt, hogy nincs többet magánéletem. Ami ma nem könnyű, az általában az anyagi oldal.

Néhányszor megfordultam nálatok, és mindig igazán családias hangulatot tapasztaltam. A két saját gyermek a többi testvéreként nőtt fel, családtagként kezelik egymást. Ez a szülők munkáját dicséri. Beszélj azokról az  örömökről, amit a nagy családodnak köszönhetsz.

Olyan sok minden van… Minden, ami az örömükhöz és sikerükhöz kapcsolódik. Az első talán az volt, amikor Julián nagyon-nagyon aggódott az abszolváló vizsgájáért, és amikor sikerült, a boldogságot látni az arcán szép volt. Ez volt az első, aztán… Minden nap adódnak örömök. Ami igazán szép, azok a családi ünnepek együtt: a karácsony, és a szokás, amit Jana hozott, hogy húsvétkor a kertben keresgéljük az eldugott nyuszikat. Ezenkívül az évek során minden gyermeknek megünnepeltük a születésnapját, első éves egyetemista korukban még Kolozsvárra is felutaztunk, hogy együtt legyünk. Szép volt, hogy családot próbáltunk adni nekik. A gyermekek valóban családtagként kezelik egymást. A kicsik a nagyobbakkal nőttek fel. Fanni már megvolt (2-3 éves), amikor ideköltöztek a többiek. Amikor pedig Flórián született, már itt voltak mind, együtt örültek a kicsinek. A kapcsolat teljesen harmonikus közöttük.

Három a nagyobb gyermekek közül egyetemista, az idősebbik lány pedig már diplomás, dolgozik, és újra nálatok lakik. Milyen érzés látni őket kirepülni, a saját útjukon elindulni?

Érdekes (hosszú szünet után mondja ki a keresett szót). Annak örülünk, ha valahogy megtalálják az útjukat. Ahogy én nem akartam kezdetben nevelő lenni, úgy Gyöngyi sem akart kezdetben Keresztúron dolgozni, mégis így alakult, idekerült, örültünk neki. Jenő és Julián most végeznek. Fontos nekünk, hogy a saját útjukat megtalálják, de az is fontos, hogy mindig érezzék, hogy innen ők nem elmentek, hanem idetartoznak, és innen indulhatnak el, amikor úgy döntenek, hogy leválnának. Volt a Duna TV-ben egy szép műsor, amit néhány éve készítettek rólunk, a Gyökerek és szárnyak. Akkor fogalmaztuk meg egyik szülői hitvallásunkat: amíg a gyermek kicsi, adj neki gyökeret, amikor pedig felnő, szárnyat. Ez valóban szépen hangzik, de a gyakorlatban nem olyan könnyű megélni, mi próbálunk közeledni effelé.

A nevelőapaság mellett kivetted, kiveszed a részed a helyi katolikus egyházközség életében akolitusként, ugyanakkor voltál az egyházmegyei Kolping Szövetség referense, programszervezője. Most a laikusok egyházban betöltött szerepéről kérdezlek. Miben látod a hívek feladatát? Szerinted hogyan valósulhat ez meg a mi egyházmegyénkben?

Most is, ma is a legfontosabb feladataim közé tartozik az akolitusság, és mindig nagy örömmel tölt el. Szép az, hogy a híveknek adhatom Krisztust. Álmom még, hogy valamikor diakónussá szenteljenek, akolitusként is az elsők között voltunk az egyházmegyében. A világiak feladatával kapcsolatban pedig a saját példámból úgy látom, hogy kell legyen az embernek egy személyes isten-tapasztalata. Ha ez megvan, és kialakul egy kapcsolat a helyi plébánossal, akkor hasznos lehetek laikusként az egyházközösségem számára. Nem kell igazából semmi nagyot csinálj, csak ne állj a jó Isten útjába, mert ő ezt az együttműködést hozza és adja, ha mi emberileg nem ellenkezünk. Ez itt Keresztúron tökéletesen működött, kezdve Potyó, Kelemen atyával, és amit a mostani plébános is folytat a fiatalokkal. A világiak együttműködése szerintem legjobban akkor valósulhat meg, ha sikerül az egyháznak őket megfelelően megszólítani, rétegesen, mindenkit a maga érdeklődési köre szerint (például külön a pedagógusokat, külön az asszisztenseket stb.). Ha ugyanis valakinek istenélménye van, azt szerintem automatikusan továbbadja ott, ahol van, abból valami továbbsugárzik.

A papban tisztelem, hogy ő pap, neki más hivatása van, mint nekem, de igazából nem látom szétválasztva a kettőt. Mindkettő egy felé kell mutasson. A különböző lelkiségeknek is szerepe van ebben az együttműködésben. Az egyházmegyei Kolping Szövetségben Portik Kelemen biztatására vállaltam szerepet. Mivel személy szerint hozzám a jezsuita lelkiség áll legközelebb, míg ott dolgoztam, legfontosabbnak azt tartottam, hogy a Kolping-tagokat elvigyem a jezsuitákhoz lelkigyakorlatra. Most már második éve van egy közösségünk: a KÉK (Keresztény Élet Közösség). Ez példa a jezsuiták (Jakabos Barnabás) és világiak közötti együttműködésre, a régebbi Mária-kongregációk újabb formája. Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelykeresztúron, Gyergyóban találkozunk havonta egy alkalommal. Engem ez a lelkiség segít abban, hogy megtapasztaljam a jó Istent, és abban is, hogy továbbadjam őt.  Mindig törekedtem rá és fontosnak tartottam hiteles embernek lenni.

Kívánom, hogy továbbra is így legyen. Áldást és erőt kívánok továbbra is ennek megvalósításához és a Janával vállalt szülői hivatásotok megéléséhez. Köszönöm a beszélgetést.

 

Kérdezett: Kónya Franciska