Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

Imádkozzunk főpapjainkért!


Marton József professzor, a Jakab Antal emlékkötet
szerkesztôje, Jakubinyi György érsek, Kovács Sándor fôesperes,
Szilágyi Mátyás fôkonzul, Bodó Márta fôszerkesztô, valamint
Farkas Zoltán és Jitianu Liviu, az Erôss Alfréd-emlékkötet
szerkesztôi a kolozsvári könyvbemutatón. Fotó: Fodor György

A gyulafehérvári főegyházmegye ezeréves jubileumának rendezvényei magukba foglalták a dr. Jakab Antal megyéspüspök (1909–1993) századik születésnapjára szervezett ünnepségeket is. Méltó és igazságos volt, hogy megemlékeztünk az egyház nehéz korszakában tevékenykedő főpapról. Az esztendő folyamán szoboravatásokkal és emléktáblák leleplezésével egybekötött ünnepségek, folyóiratokban és könyvekben megjelenített panegirikus beszédek, személyes vallomások és kiállításokkal egybekötött könyvbemutatók igyekeztek dr. Jakab Antal személyiségét felidézni és méltatni. Megítélésünk szerint ezeket kiegészítve szükséges, hogy a nehéz diktatúra időszakában kormányzó főpásztor újévi szózatait és néhány írását kritikai kiadásban közreadjuk a püspöki jelmondatát idéző Istenem és mindenem címen.

A VI. Pál pápa által elrendelt békenap (január 1.) ünnepe jó lehetőséget kínált a keleti kommunista blokk országaiban élő katolikus főpásztoroknak a „béke” kifejtésére, ami azonban néha-néha a kompromisszum látszatának a veszélyét is magában rejtette. Bár az egyházi vezetők és a krisztushívők a „béke” fogalmon egészen mást értettek, mint a kommunista pártvezérek, mégis elégségesnek bizonyult magának a „szónak” a megjelenítése, hogy egy főpásztor ünnepélyesen szólhasson papjaihoz és híveihez. Ezért is Jakab Antal megyéspüspök sokszor felesen beszélt a „békéről”, nemcsak újévi üzeneteiben, hanem bérmálásokkor és a nagy tömegeket mozgató papszentelésekkor is. Az 1989-es újévi szózatának megírására, amely egyben Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulója is volt, a püspök úr Bálint Lajos segédpüspökét kérte fel. A segédpüspök újévi körlevéltervezetével szemben kifogásai voltak, s helyébe újat írt, amely ebben az emlékkötetünkben megtalálható. De a Bálint segédpüspök által megírt körlevéltervezet sem volt haszon nélküli, mert azt elmondta 1988 karácsonyának éjféli és nagymiséjén, sőt nyomtatásban is megjelent  a Márton Áron születésének centenáriumára készült Emlékkönyvben.

A száz éve született Jakab Antal Istenem és mindenem című emlékkönyv első részét a leghitelesebb személyek – dr. Jakubinyi György érsek úr és Tamás József püspök úr – által elmondott ünnepi beszédek, egyházmegyei körlevél, a püspökké szentelés körülményeit feltáró írások képezik. Ezt követően tudományos feldolgozásban közöljük Jakab püspök életútját a püspökségig. Az emlékkönyv nagyobb részét, úgymond „gerincét” újévi körlevelei és fontosabb püspöki rendelkezései képezik. Ezek közlésekor igyekeztünk eleget tenni a tudományos elvárásoknak. Kihagyások nélkül az egész szöveget hozzuk, a lelőhelyek pontos megjelölésével. Volt gondunk olyan jelentős intézkedéseket is beválogatni, amelyek ténylegesen jellemezték a főpásztort. A liturgia, az egyházi ének, a papnevelde intézménye és a székesegyház ügyeivel kapcsolatos írásba foglalt rendelkezései az egyház ügyéért küzdő főpásztorról árulkodnak. Bátran kimondhatjuk: ezek az intézkedései érzékeltetik legjobban, hogy Jakab Antal püspök mit tartott fontosnak, mit helyezett mindenek fölé, s ha a szükség úgy kívánta, miért vállalta az áldozatot, esetleg a megegyezés keresését.

Nem tartottuk szükségesnek az ünnepi kötetbe betenni a püspökké szentelésének helye körül kialakult tényfeltáró dokumentumokat. Az eseménysorról Márton Áron is, Jakab Antal is napról napra készítettek feljegyzéseket. Az egymást követő feljegyzések 1973. január 26-ig egyeznek, amely nap reggelén jelezték a vallásügyosztálytól telefonon, hogy Márton Áron Kolozsváron szentelheti segédpüspökét. Ekkor Jakab Antal feljegyzései megszakadtak, mert aznap Bukarestbe utazott, és innen Rómába. Ugyancsak kimaradt a kötetből a Léstyán Ferenc marosvásárhelyi főesperes által szerkesztett és a főesperesek és a papi tanács tagjai (kivéve a teológia tanárokat) által aláírt Memorandum közlése, mert azokat Jakab püspök ad acta tette, nem továbbította a címzettekhez. Ebben az esetben jogosan feltehető a kérdés:  a Memorandum elfektetése a püspök úr megfontoltságának tekinthető-e vagy kompromisszumnak? Én személy szerint egy kicsit arra hajlok, hogy akkor – az esetleges következményeket felmérve – a püspök „megfontolt” volt, mert a Memorandumban a numerus clausus mellett számos más égető ügy is helyet kapott, nem lett volna tanácsos és célszerű ezeket egybefűzve felterjeszteni a kultuszügyosztályhoz. Állításomat húzza alá, hogy a dokumentum kezdeményezője és fogalmazója nem íratta alá a papi szenátus teológiai tanáraival. A legkényesebb ügy egy menesztett tanár helyébe az új tanár kinevezése volt. Az államilag törvénytelenül és egyházilag törvényesen működő Papnevelde volt az egyetlen megtűrt intézmény, ahol „minden” egyházi dolog történhetett (papnevelés, papi lelkigyakorlat, a végén: kántori lelkigyakorlat, papi továbbképző stb.). Veszélyeztetett helyzete a katolikus egyház működési szabályzatának hiányából is adódott, s ezért „engedni” kellett (Márton Áron is ezt tette). Ez volt többek között a számkorlátozás, a numerus clausus (30-15 – vagyis évente átlag 22-23). Ma pedig: a négy egyházmegye és a ferences provincia együtt az első évfolyamon 15 jelentkezőt sem tud indítani.  A numerus claususszal kapcsolatban pontosítok: Jakab Antal püspök – a kultuszügyosztály nyomására – 1982 októberében a kis- és nagyszeminárium vezetősége felé úgy rendelkezett, hogy a Kántoriskolába felvett 25 XI-es diákból 10-et (öt moldvait és öt erdélyit), a Papnevelde első évfolyamán lévő 38 szeminaristából hat moldvait november 1-ig el kell távolítani. A püspök ennek megfelelően intézkedett. (NB! A numerus clausust ekkor az ország más szemináriumaiban már alkalmazták, csak a gyulafehérvári Papnevelő intézetben nem!) A sors iróniája, hogy éppen azok, akik tőle ezt követelték, egy év múlva eljárásáért  „sovinisztának” minősítették. Tény, hogy 1983-tól létezett a számkorlátozás a Teológiára való felvételikor. Voltak, akik fontos szerepet játszottak ennek kivédésében. A megyéspüspök és a segédpüspök  az adott körülmények között mindent megtett, hogy az egyház érdeke szerint járjon el. A kényszermegoldásban a legfőbb szerepet Bálint Lajos segédpüspök játszotta, főleg az egyik papi szenátuson tett javaslatával: „A szükséghelyzetben szükségmegoldást kell alkalmazni”. A szükségmegoldás pedig az volt, hogy az első- és másodévről eltávozott vagy kiesett szeminaristák helyét másod-, illetve harmadéven pótoltuk. Az 1989-es felvételin a betegeskedő Jakab Antal megyéspüspököt helyettesítve Bálint segédpüspök tekintett el a numerus clausustól, és rendelkezett úgy, hogy minden sikeresen felvételiző nyerjen felvételt. Így történhetett meg, hogy a legnehezebb évben a 15 engedélyezett helyett 29 elsőéves szeminarista kezdhette meg a teológiai tanulmányait. A felvételiken jelen lévő tanúként azt is elmondhatom, hogy az 1982–1990 közötti nehéz időszakban minden számkorlátozás ellenére aki őszinte papi hivatással felvételizett a gyulafehérvári papneveldébe, az előbb-utóbb pap lett.

A numerus clausus idején az egyetemes könyörgésekhez külön kérést fogalmaztunk, és minden vasárnap imádkoztunk a papi hivatásokért! Ma pedig, amikor felére csökkent a hivatások száma, bár minden lehetőség adva van, inkább a múlt időszakát idézgetjük olyanformán, hogy eltussoljuk pillanatnyi keresztényi feladatunkat: itt és most a papi hivatás ápolását. A kommunista időszak két megyéspüspöke nem mérhető egymáshoz, de nem is szükséges őket egymáshoz hasonlítgatni. Kormányzásuk idején mellettük álltunk, imádkoztunk értük! Márton Áron püspöknek is, dr. Jakab Antal püspöknek is megvolt az érdeme, a maguk korában igyekeztek Erdély hívő népének jó pásztorai lenni. Mindkettőre igaz: nehéz korszakban vezették az egyház hajóját. Számunkra megfontolandó, hogy mindkét főpap „erejét” a lelkipásztorkodó papságban érezte. Megfontolandó, mert ez minden korszakra érvényes: a mindenkori főpásztor „ereje” a papok szolgálatában és a hívek lelkiéletében keresendő!

Ősi betegsége a történészeknek, de általában az egyháziaknak is, hogy a nagy egyéniségek tetteit bizonyos szándékkal összehasonlítják. Aranyszájú Szent János a 4. század végén ezt így összegezte: egyesek azért magasztalják érdemein felül az elődöt, hogy ezáltal ne méltassák érdemei szerint az utódot. Nekünk ma nem az a feladatunk, hogy az egymást követő főpásztorok nagyságát egymással összevessük, hanem hogy a mindenkori megyéspüspöknek támaszai legyünk! Az összehasonlítgatások és az ítélkezések helyett inkább álljunk a mindenkori főpásztorunk mellett, lelkileg és erkölcsileg támogassuk, mert ez kedves a mindenható Isten előtt! Ne felejtsük: mindannyiunk élete tele van kompromisszumokkal. Az idea és a valóság, a szép elvek és azok megvalósítása közötti különbségek mind ezt igazolják. Papjaink-főpapjaink sem kivételek ez alól!  A papság évében imádkozzunk főpapjainkért-papjainkért és egymásért!

(Elhangzott a Verbum Kiadó által máricus 1-jén a kolozsvári Szent Mihály plébánia nőszövetségi dísztermében rendezett könyvbemutatón)

Dr. Marton József