Vasárnap Logó

Zsoltározzatok bölcsességgel!

Az eredeti héber szöveg nehézségei ellenére már az első sorok hitvallása utal rá, hogy a zsoltárt mély hit hatja át. Uram, te vagy boldogságom, téged semmi nem szárnyal túl. Isten az egyedüli jó, ezért a zsoltáros azokhoz a közösségéhez csatlakozik, akik hűségesek az Úrhoz. Gyökeresen elveti a bálványimádás kísértését.  A bálványok ugyanis véráldozatot követelnek, a hozzájuk intézett fohász pedig istenkáromlás.

A zsoltár, amely az Örökségem az Úr címet viseli, két témát fejt ki, és ezeket jelképek segítségével ábrázolja. Az örökség, kehely, sors szavakat az Izrael népének megígért föld ajándékainak leírásához használták. Ismeretes, hogy egyedül a leviták törzse nem kapott földet, mivel az örökséget számukra maga az Úr jelentette. Ezért gondolhatjuk, hogy a zsoltáros pap, aki örömmel hirdeti: maradéktalanul Isten szolgálatának szentelte életét.

Szent Ágoston magyarázata szerint a zsoltáros nem azt kéri Istentől, hogy adjon neki örökséget, hanem azért fohászkodik, hogy maga az Úr legyen öröksége. Isten ugyanis minden űrt betölt, míg rajta kívül minden hiányos.

A 15. zsoltár másik témája az Istennel való tökéletes és folyamatos szeretetközösség. A zsoltáros kifejezi azt a szilárd reményét, hogy megmenekül a haláltól és bensőséges kapcsolatban marad Istennel. Mindenekelőtt a test jelképét használja: az egzegéták szerint az eredeti héber szöveg felsorolásában elsőként a vesét jelöli meg, amely a szenvedélyek, a legbensőbb én jelképe, majd ezt követi a jobb kéz, az erő kifejezése, a szív, amely a tudat székhelye, a máj, amely az érzelmekre utal, a hús, amely az emberi törékenységet jelöli, végül pedig az élet leheletét említi meg.

Nem adod lelkemet a holtak országának, s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt. A személyt tehát nem nyeli el és nem semmisíti meg a halál, az enyészet, hanem a maga teljes egészében megmarad az Istennel való teljes és boldog életben.

A 15. zsoltár második jelképe az út. Az élet útjára tanítasz engem – olvassuk az utolsó sorokban. Ez az út elvezet az öröm teljességéhez, ahhoz, hogy a hívő az Isten jobbján élvezhesse mindörökké a gyönyörűséget.

Ezek a szavak tökéletesen megfelelnek egy olyan magyarázatnak, amely kiszélesíti a remény távlatait az Istennel való, halálon túlmutató, örökkévaló szeretetközösségre.

A zsoltárt az Újszövetség Krisztus feltámadására alkalmazza. Szent Péter pünkösdi beszédében idézi a himnusz második részét: Isten feltámasztotta a názáreti Jézust, föloldozta a halál bilincseiből. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendöl vele kapcsolatban: Nem engeded, nem hagyod rothadásra szentedet.

Azt, akit Isten feltámasztott, vagyis Jézus Krisztust, nem éri rothadás.

(VR/MK)

 

15. zsoltár

Az Úr az én örökrészem

 

Oltalmazz engem, Istenem, *

   mert én benned bízom.

így szólok az Úrhoz: †

    Istenem vagy nekem,*

    nincs más javam rajtad kívül.

A dicső és szent férfiakhoz, akik földünkön élnek, *

   vonzódom egész szívemmel.

Bajt bajra tetéznek maguknak, *

   akik idegen istenek után futnak.

Véres áldozataikban nincsen részem, *

   még csak nevüket sem veszem ajkamra.

Az Úr az én örökrészem és kelyhem, *

   te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem, *

   valóban pompás az én örökrészem.

Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem,*

   még éjszaka is a jóra int engem bensőm.

Szüntelenül magam előtt látom az Urat, *

   ő áll jobbomon, hogy el ne essem.

Ezért örül az én szívem, †

   és ujjong a lelkem, *

   sőt reménységben nyugszik testem is.

Mert nem hagyod lelkemet a holtak honában, *

   és nem engeded, hogy pusztulást lásson szented.

Az élet útját mutatod nekem, †

   örömmel töltesz el színed előtt, *

   és mindörökké tart az öröm jobbodon.