Vasárnap Logó

Van kivel és van kiért dolgozni

Böcskei László nagyváradi megyéspüspökkel Ozsváth Judit beszélget

 


Böcskei László váradi megyéspüspök
először vett részt ad limina látogatáson
Fotó: Szőke Ferenc

Február 18–19-én a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem jegyében karitatív körutat tett egyházmegyéjében Böcskei László váradi megyéspüspök. A két nap folyamán felkereste a Caritas Catholica margittai és nagyváradi kirendeltségeit, betegekkel, idősekkel, nagycsaládosokkal, hátrányos helyzetű gyerekekkel és szüleikkel találkozott. A Margittán tett látogatás közepén megtartott tevékenységi beszámoló, illetve közös megbeszélés után készségesen vállalkozott – a nem csak az említett témakörökhöz kapcsolódó – kérdéseink megválaszolására.

 

Püspök úr egy éve áll a nagyváradi egyházmegye élén, kérem, értékelje ki az elmúlt esztendőt!

Mivel más egyházmegyéből jöttem, püspökké szentelésem után fő feladatként tűztem magam elé új egyházmegyém megismerését. Már akkor tudatában voltam annak, hogy ezt nem lehet pár hét vagy hónap alatt megoldani. Látogatásaimat a plébániákon kezdtem. Nagyjából sikerült is – többé-kevésbé hivatalosan – megjelenni a legtöbb plébánián, így elmondhatom, hogy ma már kiismerem magam a váradi egyházmegyében. A plébániák mellett viszont ott vannak a különféle oktatási és karitatív intézmények, ezekkel is ismerkednem kellett. Igyekeztem figyelemmel kísérni a nagyváradi Szent László Líceum munkáját, hogyan dolgoznak, miként tervezik a jövőt, mire helyezik a hangsúlyt. Több alkalommal került szó az elmúlt év folyamán a hitoktatásról, annak szervezettségéről. Megtudtam, hogy egyházmegyénk igen aktív hitoktatói csoporttal rendelkezik, akik elsősorban iskolai keretek között tevékenykednek. Jó lenne, ha szorosabban illeszkednének a plébániai struktúrákhoz, s munkájukkal kiegészítenék, segítenék a plébániák működését. Kiemelt figyelmet szenteltem az elmúlt évben az ifjúságnak, hiszen jövőnket a mai fiatalokra kell alapoznunk. Éppen ezért az ő felrázásukat különösen fontosnak tartom. Ugyanakkor érvényes jelszó marad, hogy nem a tömeg kell meghatározza a munkánkat, a részletekre is figyelnünk kell.  A Caritas Catholica tevékenységével is igyekeztem ismerkedni, figyelgettem tevékenységét. Több alkalommal is beszélgettünk a vezetőkkel, kiértékeltük az eddigi projekteket, szóltunk a jövőbeni tervekről.  A lehetőségek felmérése volt tehát elsődleges, hogy lássuk, mire számíthatunk, mi az, ami segítheti pasztorális és adminisztratív jellegű munkánkat.

Milyen közelebbi, illetve távolabbi tervek megvalósítását tartja fontosnak ezután?

Eddigi tapasztalataim alapján nyugodtan állíthatom, hogy van kivel és van kiért dolgozni, tervezni. Engem megnyugtatott és megelégedéssel töltött el, hogy vannak jó hívek, fiatalok, hitoktatók és szociális vonalon tevékenykedők.

Szerintem az ezekre a csoportokra való hangsúlyozottabb odafigyelés, az ő jobb motiválásuk elsődleges a jövőben. Ugyanígy: egyházközségeink életét is meg kellene „mozgatnunk” kicsit. Ehhez nagy segítséget jelent számomra az a tanács, amit a szentatya adott nekem az ad limina látogatás során megejtett magánkihallgatás alkalmával. (Megjegyzem, a szentatya nagyon informált, beszélgetésünk alkalmával olyan dolgokra is kitért, amelyek nem voltak benne az írásos beszámolómban.) Miután megkérdezte, hogy fiatal és új püspökként miként sikerült eltöltenem az elmúlt esztendőt az egyházmegyében, a munkatársakkal és a papsággal való kapcsolatom felől érdeklődött. Azt akarta tudni, milyen munkatársakat találtam, és mennyiben sikerült a papságot összefognom. Kihangsúlyozta, mennyire fontos elmélyíteni az evangéliumi szellemet híveinkben és papjainkban, majd rangsorolta, milyen tanítás szem előtt tartásával (a Szentírás – a hitigazságok forrása, a katekizmus – az egyház tanítása stb.) tudunk rátalálni a hiteles tanúságtételre vezető egyedüli útra. Fontos, hogy drága örökségként kapott hitünket helyesen éljük a mindennapi életben és abból választ tudjunk meríteni mindennapjaink kihívásaira. Évek múltán egy nyitott egyházmegyét szeretnék látni, amely ismeri és megőrzi gyökereit, de ugyanakkor nyitott a világ előtt és részt vállal a ránk, keresztényekre háruló felelősségből. A keresztény ember ugyanis állandó kihívás előtt áll. Éppen ezért kell mind jobban motiválnunk az egyházközségek életét is. Tudatában vagyok annak, hogy ezt csak a papok megfelelő motiválásával tudjuk elérni. Ezért nagyon fontos a papi közösségek kialakítása és azok állandó ápolása. Tudom, hogy a papoknak is szükségük van erre, hiszen plébánosként nem könnyű helyt állniuk – például – a szórványban vagy egy elszigetelt plébánián. Fontos, hogy a papi közösség erős legyen. Ennek megteremtésére a továbbiakban is hangsúlyt fektetek. Természetesen itt a püspöknek nagyon fontos szerepe van.

Fontosnak tartom továbbá az egyház életének működésében aktívan részt vállaló laikusok megtalálását is. Egyre több laikusra lesz szükségünk, akik a plébános mellett, illetve vele együtt képesek felvállalni az egyház gondjait. A Bánságban a németség kivándorlása igen kemény kihívás elé állította a papokat. Egyik-másik plébánosra tíz-tizenkét, sőt tizenöt közösség is rámaradt, ezeket lelkipásztori és adminisztratív szempontból is el kellett látnia. Ez persze szinte lehetetlen feladat, hiszen vagy nem tud mindegyikre egyformán figyelni, vagy – ha mégis megpróbál mindent teljesíteni – a munkája nem lesz elég hatékony. Ezért mindig szükségünk volt olyan emberekre, akik – megfelelő megbízásokkal – itt-ott felvállalták a közösség gondozását. A váradi egyházmegyében is jó, ha idejében átgondoljuk, kik azok, akik hűségesen és odaadással akarják – önkéntes alapon – szolgálni az egyházat. Az önkénteseket természetesen felkaroljuk, majd képezzük, felkészítjük a felelősségteljes feladatvállalásra. A lelkipásztori munka mellett minden plébánosnak sok adminisztratív jellegű teendője is van, ezek lekötik figyelmét, elveszik erejét, türelmét. Ez nem fog változni az elkövetkezőkben sem. Ilyen szempontból is fontos, hogy legyenek segítőik, támogatóik. És itt már érintem a következő pontot, az adminisztráció kérdését. Lehetőségeink hatékonyabb kihasználása érdekében fontos a jól szervezett adminisztratív munka. Egyházunk egyelőre még élvezi az állami támogatottságot, de meglehet, hogy az a bizonytalanság, amiben vagyunk, előbb-utóbb meglepetéseket is tartogat számunkra. Számba kell vennünk és szükség esetén ki kell tudnunk használni az egyházközségek fenntartásához és fejlődéséhez a lehetőségeinket. Az egyházi javak kezelését, a restitúció során visszakerült ingatlanok, erdők, földek ügyeinek intézését is meg kell szervezni. Egyáltalán nem könnyű lavírozni a különféle állami előírások, törvények, rendelkezések között, s éppen ezért szerintem nem számíthat luxusnak vagy túlzásnak, ha ilyen területre is szakembereket állítunk be.

Az elkövetkezőkben is szívügyem marad a fiatalság nevelése és az iskolaügy. A hitoktatás területén nem szabad csak az iskolai keretekre szorítkoznunk, hanem meg kell alakítanunk és gondoznunk kell a plébániai csoportokat is, hiszen ott tudjuk igazán nevelni a holnap keresztényeit. Új kezdeményezésünk lesz valamikor a tavasz folyamán a fiatal családok felkarolása is. Ennek a kérdésnek szintén prioritást kell élveznie, hiszen tudjuk, hogy a család intézménye világszerte krízisen megy át. A család pedig minden időben az a sejtje lesz a társadalomnak, amely a következő generációt küldi az életbe. Ha a család nem egészséges és kiegyensúlyozott, azt a társadalom is megérzi és megszenvedi. A fiatal családok pasztorációjába a schönstadti nővéreket szeretném bekapcsolni. A temesvári egyházmegyében ők már hatékonyan működnek, erős báziscsoportokat hoztak létre. Mindent összefoglalva: úgy gondolom, lépésről lépésre haladva sikerülni fog egyensúlyt találnunk a lelkipásztori, az adminisztratív és a karitatív munka területén, valamint a különböző plébániai csoportok tevékenységének szervezésében, gondozásában, és mindezek együtt az egyházközségek életének felélénkülését eredményezik majd. Remélem, hogy a jó Isten és a papok segítségével meg tudjuk ezt tenni. Az említett feladatok mindegyikünk számára nagy kihívást jelentenek, de ha egyenként megpróbáljuk megtenni a magunkét, az közös szolgálatunkat is lelkesíti és előreviszi majd.

A mai fiatalok olyan szülők gyermekei, akik a kommunizmus éveiben nem részesülhettek alapos hitoktatásban, ebből adódóan saját gyermekeik hitéletének minőségi irányítása, felügyelete sem várható tőlük. A püspök úr nem gondolt a felnőtt katekézis megszervezésére?

Nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést, de megszervezését elég nagy feladatnak tekintem. Az is közismert, hogy a felnőttekkel nem könnyű megtalálni a megfelelő hangot, hiszen ők már nehezen térnek el a kialakult felfogásuktól, beállítottságuktól. Amikor a fiatalokat emelem első helyre, éppen az ő nyitottságukra építek. Persze a veszélyekkel is szembe kell nézniük, hiszen nem hallgathatjuk el – különösen városi szinten –, hogy a nyugati áramlat nem mindig vagy legtöbbször nem a pozitívumot hozza. Szabadidejük eltöltése kérdésében a fiatalok számtalan lehetőség között választhatnak. Itt különösen résen kell állnunk, számukra vonzó, figyelmüket lekötni képes ajánlásokkal kell előállnunk. Az erre való odafigyelést külön kértem a munkatársaktól és a paptestvérektől. Az is meglehet, hogy épp a fiatalokon keresztül sikerül megszólítani a szülőket is. A kifejezett felnőtt katekézis megszervezését – külön, nagy programban – főleg a városi plébániákon tudom elképzelni. A rangsorolást viszont én mindig a fiatalabb generációnál kezdeném. Nagyon fontosnak tartom – a szentségekre való felkészüléssel kezdve – minden korosztályú gyermek és fiatal plébániai hitoktatását. A felnőttek felé nagyon jó üzenetet közvetíthetnek a papok a hagyományos pasztoráció során is. Ilyen téren talán jobban oda kellene figyelnünk az általános eszközeinkre: a prédikációra, a szentségekre való felkészítésre, a családlátogatásra stb. Ezek felelevenítése szintén fontos feladat. Itt is érvényben marad viszont az a szabály, hogy ne akarjunk mindent egyszerre elkezdeni, felvállalt feladataink teljesítését próbáljuk a lehetőségeinkhez mérni. Ahogyan XVI. Benedek pápánk is mondta: „Türelemre van szükség!” Ezt próbálom én is magamévá tenni, abban a hitben élve, hogy ha – a jó Isten segítségével – ésszerűen megtervezzük munkánkat és próbálunk következetesen előrehaladni benne, akkor meglesz az eredmény is.

A közelmúltban ad limina látogatáson járt a Vatikánban. Mit „hozott haza” erről az útról?

Itt nagyon sokat mesélhetnék. Ez volt az első ad limina látogatásom, bár az elmúlt év folyamán már két alkalommal is találkoztam a szentatyával. Az ötévente történő ad limina látogatás azért teljesen más. (Ennek keretében minden püspöknek kötelessége meglátogatni az apostolfejedelmek sírjait, írásbeli beszámolót benyújtani egyházmegyéjéről a pápának, illetve a római kúriának, annak különféle kongregációinak és pápai tanácsainak, és kötelessége meglátogatni a római pápát.) Az első benyomásom, ami a teljes ott töltött időt meghatározta a következő volt: nagyszerű érzés megtapasztalni a hatalmas világegyházhoz való tartozást, s azt, hogy ez a világegyház számon tartja és számít minden kis részegyházra is. A különböző kuriális bíborosokkal, más személyekkel és – főként – a szentatyával való találkozás alkalmával is megtapasztaltam ezt. A szentatya különösképpen is kihangsúlyozta a részegyházunk világegyházban betöltött helyét, szerepét és azt, hogy számítanak és építenek ránk. Megható volt, amikor a szentatya megköszönte a munkánkat. Érezhető volt, hogy ezt nem csak úgy, protokollárisan teszi, hanem őszintén és szívből, hiszen tudja, hogy nem mindig könnyű helytállni a különböző részegyházakban. A magán- és a közös kihallgatáson mi igyekeztünk is elmondani neki mindazt, amit a legfontosabbnak találtunk. A szentatyánál és a többi kongregációnál is őszinte, bátorító jósággal találkoztunk. Nagyszerű dolog, hogy motiválni, lelkesíteni akarnak a következő feladatokhoz. Amit még az ad limina látogatás kapcsán el szeretnék mondani: nagyon jó alkalom volt, hogy az egyházmegye kérdései mellett, illetve azokkal együtt szó kerüljön Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatási ügyéről is. Amint említettem, tavaly szeptemberben és decemberben is jártam Rómában ennek az ügynek az előmozdítása érdekében. Hála a jó Istennek, hogy – a romániai vértanú püspökök ügyei közül – a Bogdánffy Szilárdé már lezárult. A tárgyalási folyamat tehát lezárult, és a szentatya is biztosított arról, hogy április folyamán megjelenik a dekrétum, amely azután majd szabad utat enged a boldoggá avatás megszervezésének. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. Szentatyánk is hangsúlyozta, támogatja, hogy a Közép-Kelet-Európából származó, az egyházhoz és hithez való hűség szolgálatában kiemelkedő személyiségek is bekerüljenek a boldogok és szentek sorába. Szintén sikerült szóvá tenni a szatmári egyházmegye vértanú püspökének, Scheffler Jánosnak az ügyét is. Valószínűnek látszik, hogy április–május folyamán az is le fog zárulni. Továbbmenve Márton Áron püspök úr kázusát is megemlítettük, az ő ügyének előbbre jutásában is megpróbálnak mindent elkövetni, hiszen nagyon sokan várják – nemcsak a gyulafehérvári és a többi erdélyi egyházmegyében, hanem az ország határain túl is –, hogy Márton Áront is a boldogok közé sorolják. Véleményem szerint ezek a vértanú és a hitükért, egyházukért különösen nagy áldozatot vállalt papok mindenképpen megérdemlik, hogy ilyen tiszteletnek örvendjenek. Elsősorban nem azért fontos ez, hogy az egyházmegyék új boldogokat kapjanak, akik bekerülnek a naptárba, hanem azért, hogy az ő példájukból épülve mi is lelkesedni tudjunk és bátran vállaljuk a most ránk háruló feladatokat. A mostani időknek ugyanis mi kell legyünk a Krisztusról hitelesen tanúskodó, bátor kiállású hívei és papjai.