Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

Adni akarok magamból

Dr. Tempfli Imrével, a stuttgarti magyar misszió vezetőjével Csirák Csaba beszélget

 

Dr. Tempfli Imre évi pihenőszabadságát itthon töltötte, szülőfalujában, s egyben eleget tett a plébánosok általi felkéréseknek, el-ellátogatott más egyházközségekbe is. Ekkor kértük fel beszélgetésre.

 

Ezeregy ígéretesnél ígéretesebb pihenésre, üdülésre, kikapcsolódásra csábító ajánlat kínálja magát, válogatni lehet  a sok szép, színvonalas rendezvény között. Mégis a felmenőid és gyermekkorod otthonát választottad pihenőszabadságod eltöltésére, milyen meggondolásból?

A választásomnak nem volt alternatívája. Amíg édesanyám itthon él, míg rokonaim, jó barátaim, őszinte paptestvéreim itthon vannak és várnak, addig fel sem merül bennem a kérdés, hogy menjek-e haza vagy sem. Olyan természetesen veszem magamra a hosszú út fáradalmait, mint mindennap az ingemet. Valami igen nagy dolognak kellene történnie ahhoz, hogy ne jöjjek haza. Hogy milyen meggondolásból teszem? Egyrészt töltekezem. Odakinn is fárasztó a pasztoráció. Hazajövök hát, és miközben ismerős arcokkal, lelkekkel találkozom, feltöltődőm, feltankolok, új erőre kapok, mint a mitológiai Antaiosz, akit Herkules szinte alig tudott legyőzni, mert az valahányszor anyjához, a Földhöz ért, új erőt merített az érintésből. Másrészt hazajövök, mert adni akarok magamból. Egyfajta szent kényszer ez: amivé lettem, azt az otthonnak és az otthoniaknak köszönhetem. Látogatásaim alkalmával szeretném egy részét ennek visszaadni idő, látogatás, odafigyelés, segítség és szeretet formájában.

Életed során többet voltál távol a szülőföldtől, mint a kaplonyi szülőházban. Mit jelent számodra az otthon?

Lássuk csak, így eltelt volna már az idő? Igazad van, 1973-tól többet voltam idegenben, mint otthon. Mégis Kaplony az otthonom. Hogy mit jelent az otthon számomra? Elsősorban azt, hogy minden és mindenki ismerős. Különösen a szülői házban érzem ezt, ahol mai napig vakon is megtalálnék mindent. Aztán szülőfalumban is érzem, noha most már nem ismerek mindenkit, mint középiskolás koromban, amikor mindenki nevét és lakóházát tudtam, nem is beszélve a falu határáról... Az otthon ugyanakkor meghittséget is jelent nekem. Valamiképpen mindennel és mindenkivel mély lelki szálak kötnek össze. Lényem mélyéig érzem, hogy a nagy kaplonyi családhoz tartozom, még akkor is, ha nem fűznek össze mindenkivel rokoni szálak. Az otthon alatt továbbá védettséget is értek. Minden és mindenki vigyáz rám. Mintha egy hatalmas nagy burok domborulna fölém, amely minden csapástól és tragédiától megóv. Végül az otthon nekem az „otthon”, ahol nem kell elpalástolnom gyengeségeimet, nem kell folytonosan álarcot viselnem, szabadon lehetek az, aki vagyok, hisz mindenki ismer és olyannak fogad el, amilyenné időközben váltam.

Az álarc természetes velejárója mai életünknek?

Az eredeti bűn óta mindig is az volt. Azóta mindenki szerepet játszik, mindenki álarcot visel. Az édenkert elvesztése óta ugyanis egyikünk sem engedheti meg magának, hogy olyannak mutatkozzék, amilyen valójában. Mindannyiunknak szüksége van egy olyan fátyolra, amely mögé emberi törpeségeit, kisebb nagyobb hazugságait, kétarcúságát elrejtse. Ezáltal azonban elveszítjük önazonosságunkat és önállóságunkat. Azáltal ugyanis, hogy embertársaink előtt szerepet játszunk, közvetett módon embertársaink foglyai leszünk... Csakis a szentgyónás és az otthon teszi lehetővé az embernek azt, hogy – ha csak egy pillanatra is, de – minden álarcot, szerepet és béklyót lerázzon magáról, és olyannak mutatkozzék a külvilág előtt is, amilyen valójában, aki valójában, anélkül, hogy félnie kellene embertársainak pőrére vetkőztető tekintetétől. A gyónás és az otthon – egy darab édenkert, paradicsom –, amelyben az ember saját maga lehet, visszatérhet igazi önmagához.

Gyulafehérvár, Róma, Németország, mind olyan helyek, amelyek mély nyomokat hagyhattak lelki, szellemi éned alakulásában. Gondolom, a távollét segít önmagunkra találásunkban. A te esetben így van ez?

Mindenképp. Régen a hivatást vagy mesterséget eltanulni igyekvő fiatalokat elküldték otthonról idegenbe, hogy tudást és tapasztalatot szerezzenek, hisz az otthon, bármennyi védettséget és meghittséget nyújt, egy bizonyos idő után már beszűkít, gátol a fejlődésben. És ezek a fiatalok nem csak mesterséget tanultak, hanem a sok szerzett tapasztalat által önmagukat, személyiségüket is tágították és fejlesztették. Nálam is így volt ez. Az általad is említett életállomásaim nekem is nem csak hogy több tudást és ismeretet adtak, hanem segítettek abban, hogy önmagamat, illetve utamat megtaláljam. Az én utamat. Azt az utat, amelyet csak számomra húzott meg a gondviselő Isten. Nem akarok nagyon kitárulkozni, de hadd mondjam el: Gyulafehérváron megtanultam, hogy ahhoz, hogy másokat vezessek, magamat kell megismernem és kordába szorítanom. Róma rádöbbentett: mindegy, milyen nyelven szólalsz meg, lényeg, hogy másokkal „szót érts”. Németországban pedig azt lestem el, hogy mindenki véleménye számít, mindenkit meg kell hallgatni.

Naponta újabb felismerésekkel nehezedik életünk hátizsákja, be tudsz-e számolni ilyenről?

Még soha nem éreztem így bőrömön a diaspóra-valóságot. Mindig olyan körülmények között éltem, ahol  magam, illetve a magamfajta többségben volt. Most, a stuttgarti egyházközség lelkészeként ezt kell megtanulnom legelőször. Hadd mondjam itt el, hogy egyházközségünk egész Württembergre kiterjed. A 13 részegyházközség Heilbronntól egészen a Konstanzi tó partján fekvő Friedrichshafenig húzódik Ha Stuttgartból, a központból Heilbronnba megyek szentmisére, akkor 50 perc autózásra van szükségem az autópályán, ha viszont Friedrichshafenbe, akkor kettő és félre. Ezen a nagy területen mintegy 6000 magyar vagy magyar nyelvű katolikus él. De sehol nem egy tömbben. Az emberközi kapcsolatok távolról sem olyan könnyűek, mint odahaza. Mivel egy hónapban csak egyszer találkozunk a szentmisén és az utána következő szeretetvendégségen, itt igazán megtanul egymásnak örvendeni az ember. Magam is most ismerem fel a gyakorlatban is, amit mindig is vallottam és igyekeztem élni: tudatosabban kell közösségi életet élnünk! Nagy hangsúlyt kell fektetni továbbra is az őszinte barátságokra, a közösségre, szakadatlanul ápolni kell azokat az őszinte szálakat, amelyek bennünket összekötnek. Ez minden más egyébnél fontosabb! Belső világunkat csak ez menti meg a széthullástól, a depressziótól, a magánytól, a pesszimizmustól, a reménytelenségtől és kétségbeeséstől.

A kommunizmus nyíltan vállalta, hogy ő az egyházak ellensége. Ma vannak-e a keresztény egyházaknak ellenségei? Egyáltalán időszerű-e ma a szó, hogy ellenség?

Nem használnánk senkinek azzal, ha most a kérdésedre nemmel válaszolnék. Igenis el kell mondanunk azt, hogy ma is vannak az egyháznak ellenségei. Elsősorban az intézménynek, hisz minden más kizárólagos hatalomra törő intézménynek útjában áll, és mint az egyik legrégibb intézmény, tagjaiban a történelem folyamán sok bűnt halmozott a fejére. De ugyanakkor magának a keresztény vallásnak mint világnézetnek is vannak ellenségei. Elsősorban a korszellem, amely nem csak hogy nem keresztény, de egyenesen keresztényellenes. És mint ilyen, a keresztény értékek ádáz kikezdője. Elég elolvasni az Európai Parlamentnek ezekkel a témákkal kapcsolatos beszámolóit, vagy arra a hisztériára gondolni, amely legutóbb – épp ezen témák egyike miatt – a szentatya afrikai útját beárnyékolta. Ő az élet védelme és a házasság tisztasága mellett emelte fel a szavát, a médiák – tendenciózusan és rosszakarattal – azonban azzal vádolták meg, hogy nem viseli eléggé szívén az AIDS elleni küzdelmet, mert a gumióvszerek ellen van... Nagyobb veszélyt jelent azonban szerintem az a tény, hogy mi, keresztények, mind, kivétel nélkül olyan középszerűek lettünk. Nem csak hogy félénken meghúzódunk és fontos témákban nem hallatjuk a szavunkat, várva, hogy majd csak elmúlik ez a „vihar” is a fejünk fölül, de – Szent Pál szavaival élve – egyre inkább és észrevétlenül hasonulunk a világhoz.

A szatmári püspökségtől, milyen segítséget kapsz a németországi missiós munkádhoz?

A kinti missziós valóság nem egyszerű. Valamikor, még Königsteinban azt hittem: én nem tudnám ezt csinálni, annyira szélmalomharc a beolvadás, illetve a nyelvben és hitben való önfeladás ellen harcolni. Egyedül. Később, amikor jobban megismertem a magyar missziók valóságát, láttam, hogy itt jól megszervezett és bejáratott szervezet áll a missziós atyák mögött. Hogy jobban megértessem magam, hadd mondjam el röviden, hogy minden nyugati ország magyar misszióit egy-egy atya vezeti. Már ahol van magyar misszió. Őket az illető országban, ha többen vannak, egy választott főlelkész irányítja és képviseli. A főlelkészek élén pedig a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspök áll, aki jelenleg dr. Cserháti Ferenc. A missziós papok évente egyszer vagy kétszer találkoznak: egyszer európai szinten, azaz minden Európában dolgozó magyar pap konferenciázik, egyszer pedig országos szinten.

Az anyaországi, illetve a kérdésedben megnevezett szatmári és Erdély-részi egyházmegyék úgy segítik munkánkat, hogy – ha szükséges – szabaddá tesznek egy-egy paptestvért, aki aztán átveszi egy misszió vagy egyházközség vezetését. Vannak olyan püspökök, akik ezen felül is érdeklődnek irántunk, látogatnak bennünket, mások azonban nem. Vannak olyan papok, akik Németországba jövő híveiket papírral és igazolással küldik, beszólnak nekünk, hogy vigyázzunk rájuk, segítsük őket a beilleszkedésben, a többségre azonban nem ez jellemző. Sokat segített a helyzetünkön, hogy a külföldi  magyar pasztorációnak – dr. Cserháti Ferenc személyében – „saját” püspöke van, aki – esztergom-budapesti segédpüspök lévén – Magyarországon rendszeresen beszámol a Püspökkari Konferencián a helyzetünkről és problémáinkról. Az elcsatolt részek főpásztorainak is biztosan van tudása rólunk, hisz papjaik közül egy páran itt szolgálnak, híveik közül pedig sokan vannak közöttünk. Ők – ha megkérdezik őket – biztosan beszámolnak az itteni helyzetről. A templomba járók nagy százalékát például az elcsatolt részek volt hívei teszik ki. Befejezésül e témában, ha szabad még megjegyeznem: híveinknek és nekünk, missziós atyáknak is az a vágyunk, hogy ha egy otthoni főpásztor vagy pap a területünkön jár, keressen fel bennünket, ajándékozzon meg minket jelenlétével és szavaival. Nagy erőt nyújtana ezzel nekünk idekint.

Mind a nyugati, mind a keleti társadalmak az intézményesített banditizmus rabságában vergődnek. Nevezhetjük azt hazugságnak, lopásnak, csalásnak, megvezetésnek stb., nehéz lenne felsorolni, mert Mózes kőtáblájára nem férne fel a sokféle bűn és rossz irányú szándék és tett, ami nap mint nap tapasztalható. A kívülálló számára úgy tűnik, hogy a katolikus egyház úgy tesz, mintha nem hamiskártyásokkal ülne egy asztalnál, mintha nem történne körülötte semmi, miközben híveket veszít el, miközben templomokat zárnak be, miközben egyeduralomra tör a rossz. Mi valójában a helyzet?

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes címmel külön dekrétumot szentelt annak  a kérdésnek, hogy hogyan  éljenek hívei a világban. Ebben – többek között – azt írja: „A keresztények emlékezvén az Úr szavára: Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt (Jn 13,35), mit kívánhatnának jobban, mint azt, hogy egyre nemesebb lélekkel és hatékonyabban szolgálják ma a világ embereit” (GS 93). Egy másik helyen pedig ezeket: „A világi híveknek – akiknek az egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk – nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek.” (GS 43) Ebből én három dolgot olvasok ki: 1. A keresztény embernek „egyre nemesebb lélekkel és hatékonyan” kell szolgálnia a ma emberét. 2. A krisztushívőknek keresztény szellemmel kell átitatniuk a világot. 3. A krisztushívőknek „minden helyzetben „Krisztus tanúi” kell lenniük. A kérdésedre alkalmazva: a világ dolgait nem mi, keresztények – és még csak nem is az egyház – intézzük. Hogy annyi „hamiskártyás” tud megélni mellettünk és közöttünk, azért elsősorban a politikai hatalom a felelős. Neki van meg ugyanis minden hatalma és lehetősége ahhoz, hogy ezeket lefülelje. Másodsorban felelős a társadalom is, amelynek  mi, keresztények is szerves részei vagyunk. Nekünk kell tehát olyan helyzetet teremteni szavazással, keresztény pártok létrehozásával, azok támogatásával, más törvényes politikai eszközökkel, hogy egyre kevesebben játszanak cinkelt kártyával. Ami az egyház felelősségét illeti, mely szerint mindenkivel leül egy asztalhoz: Jézus Urunkat követi, aki a vámosok és bűnösök barátja volt. És közelsége, emberszeretete, egy új jövő megcsillogtatása megtérítette őket. Az egyház csak annyit tehet, ezt azonban tennie kell minden körülmények között, hogy a rosszat és hamisat felemlíti,  a bűnt pedig bűnnek mondja.

Az idén Szatmárnémetiben a Jézus szíve-búcsún Erdő Péter érsek felszólította a híveket, hogy imádkozzanak azért, hogy jó papjaink legyenek. Vannak rossz papok is?

Nem hiszem, hogy akármelyikünket is így lehetne nevezni. Úgy mondanám, hogy vannak közülünk olyanok – és magamat is idesorolom néha –, akik olykor hivatáskrízisben vannak... Megboldogult II. János Pál pápánk szavaival élve nem élünk „in statu vocationis” – a hivatás állapotában. Mással foglalkozunk, más célokat követünk, más érdekel jobban bennünket, más foglalkoztat és vonja el a figyelmünket az egyetlen fontostól. Ugyanakkor ez annak is a jele, hogy a hivatásunk – magunk hibájából-e vagy a hívek, paptestvérek és elöljáróink miatt? – nem okoz olyan osztatlan örömet bennünk, mint a kezdet kezdetén. Ilyenkor letérünk az útról „virágot szedni”, kompromisszumokat kötünk, belebonyolódunk az élet dolgaiba, nem a magunk megszentelődésén, hanem világi boldogulásán munkálkodunk. Megfeledkezünk arról, hogy hivatásunkat nem magunkért, a magunk előrehaladásáért, hanem a népért, annak megszentelődéséért kaptuk… Ilyenkor nem megbélyegezni kellene minket, hanem imádkozni értünk, és mellénk állni. Hogy érezzük: szükség van ránk, értékes az életünk, érdemes volt ezt a hivatást választani. Érdemes volt épp ezekhez vagy azokhoz a hívekhez jönni. A papság éve jó alkalom arra, hogy híveink mellénk álljanak, befogadjanak, vagy, ahogyan nemrég olvastam egy érdekes kezdeményezésről: egyet közülünk ez évben „örökbe fogadjanak”.

A jelen elszánt, törtető zakatolásának vagyunk a tanúi, lehet-e hallani ebben a zajban a jövő zenéjét, és milyen az?

A mai kor a felületen mozog. Mintha nem lenne mélysége. Mindenki siet, az élet megiramlott, gyors léptékűvé vált. Benne legtöbben csak a mának élnek. Gyors meggazdagodás és az élet élvezete – ez a jelszó. Az erkölcs, a tisztesség, a hűség, a barátság nem sok szerepet játszik egyes pártoknál vagy a társadalom egyes szegmenseiben. És ez a világnézet, divatos életszemlélet, illetve az általad „törtető zakatolásúnak” aposztrofált jelen mintha az egyházba is begyűrűzött volna. Sok a kritikus hang, a tartalmatlan beszéd, a fölösleges gyűlés, az egymásra mutogatás, a számonkérés, néha a kettős erkölcsi mérce, és ezért kevés benne az öröm. Több mélységre, csendre, derűre, jellemességre, eredetiségre lenne szükség.  A jövő? Nem vagyok próféta. A történész egyébként sem bocsátkozik soha előrejelzésekbe.  A jövő körvonalai azonban – ha a jelekből okosan olvasunk – felsejlenek. Szerintem – és ezt a mai, komolyabban gondolkodó fiatalok életéből lesem el – hamarosan értéke lesz ismét a kihívásnak, a felelősségnek. Ezek a fiatalok valósággal égnek a feladatokért. Hamarosan értéke lesz megint a közösségnek, az őszinte hitnek, a hűségnek, a tisztességnek, az adott szónak, egyáltalán a vallásos jellemnek. Ezekben a fiatalokban újfent erősebb a hit és a közösség iránti érdeklődés. Ezért is vesznek részt annyian katolikus világifjúsági találkozókon, lesznek tagjai különféle egyházi szervezeteknek, érdeklődnek szociokaritatív munka után. Ők már sejtik, hogy a talmi dolgok nem  adnak mást, csak ideig-óráig tartó boldogságot. Valami mélyebb és tartalmasabb, nemesebb és fennköltebb kell az embernek, amelyből lelke is táplálkozni tud. A nagy nyugati keresztény pártok fiatalabb nemzedéke (egyik jeles képviselője Karl Theodor zu Guttenberg, német gazdasági miniszter például) már öntudatosabban és ilyen eszmékkel a zászlaján akarja a jövőt építeni...

Mit építesz most?

Hidakat. Egyik paptestvéremmel kapcsolatban így fogalmaztam meg a papi identitás lényegét: hídverő. Egy papnak hídverőnek kell lennie. Magam is erre törekszem. Minden erőmmel és energiámmal közösséget szeretnék építeni. Szeretem összehozni az embereket. Már segédlelkész koromban is mindenféle kört, klubot, társaságot és társulatot igyekeztem létrehozni. Úgy képzeltem már akkor is, hogy ezek olyanok, mint a háló: valamelyik szemen majd csak fennakad a fiatal. Itt, Stuttgartban is ezzel foglalatoskodom. Van baba-mama körünk, bibliakörünk, barátságklubunk, cserkészetünk, magyar iskolánk, kórusunk, imakörünk, sportklubunk, minikörünk. Ha nem is én hoztam létre valamennyit, de minden szabadidőmet arra szánom, hogy a  híveimet – időst és fiatalt egyaránt – valamelyikkel kapcsolatba hozzam. Hogy valamelyikben otthont találjon. Ugyanez a cél vezet akkor is, amikor honlapunkat (www.stuttgarti-katolikusok.de), valamint havilapunkat, a Barátomat szerkesztem. Írással egyébként is sok időt töltök. Idekint ugyanis még igazabbak Tóth Árpád sorai: „Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” (Lélektől lélekig) Mivel azt szeretném, ha sok hívemnek nem ugyanez lenne az érzése, igyekszem kinyitni az egyházközség minden ablakát...

Térjünk vissza a kiindulóponthoz, a szabadságodhoz. Hogyan töltöd?

Kinevetsz: fizikai munkával. Öcsémmel ilyenkor szoktuk egy kicsit rendbe tenni a szülői házat, amelyben jelenleg – sajnos, már csak – édesanyánk lakik. A ház pedig, mint tudjuk, olyan, mint az emberi lélek: ha nem gondoskodunk idejében vagy eleget róla, akkor lassan kihal belőle az élet. Ezenkívül ilyenkor keresem fel rokonaimat és jó barátaimat, megpróbálva egy év fehér foltját eltüntetni közös életünkből... Végül sokat olvasok és készülök, hogy mindig készen legyek, ha a paptestvérek szentbeszédekre hívnak.... Szívesen fogadok felkéréseket. Elvem: ha csak egy embernek adok szavaimmal valami jót, nemeset és szépet, már nem volt hiábavaló papságom…