Vasárnap Logó

Gyermek születik


Giovanni de Campo: Születés.
15. század, freskó, Caltignaga.

Nehéz szavakat találnom, melyek a valóságnak megfelelően tudják kifejezni érzéseimet. Csak ismételgetem a Szentírás jól ismert mondatait: „Az Ige testté lett és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét.” „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy mindaz, aki belé vetett hittel él, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Nehéz szavakat találnom, de talán most nem is szavak kellenek, hanem csodálkozni tudás. Csak nézzük a betlehemi jelenetet, és csodálkozzunk rá Istenre, aki kicsinek és gyengének mutatkozik. Ezer más alakban és módon jelentkezhetett volna, de minden más félelmet keltett volna bennünk, ő pedig nem akart senkit sem megijeszteni. Olyan alakban jött, hogy megértsük: tőle nem kell félnünk.

Csodálkozunk, és karácsony éjszakáján mindannyian nézzük a gyermeket, és hagyjuk, hogy ő beszéljen hozzánk Istenről, aki ennyire szeret minket. Ebben a csodálkozásban valamennyien kicsit ismét gyermekké válunk. Úgy érzem, pontosan erre az önfeledt gyermeklélekre van szükségünk a rohanó világban, amikor talán úgy hisszük, hogy oly sok minden „iszonyatosan fontos”. Karácsony ünnepén semmi sem „iszonyatosan fon­­tos”, kivéve ezt a kisdedet.  A szeretet elsodró erejét semmi sem képes megállítani. És ez a szeretet ott fekszik a betlehemi jászolban. Nézzétek, ez a szeretet a miénk! Hagyjuk, hogy sodorjon bennünket Isten irántunk való szeretete, amelyet a megtestesülés titkában mutatott meg nekünk.

Nézzük a betlehemi jelenetet, és képzeljük el, amint Mária karjában tartja a gyermeket, majd átadja Józsefnek, amíg elrendezi a kicsi fekvőhelyét.

Amikor a pásztorok megérkeznek, már ott találják a jászolba fektetve. Az angyal ezt a jelet ígérte a pásztoroknak: kisdedet találtok pólyába takarva, jászolba fektetve. Így egyszerűen: egy kisdedet, nem különleges gyermeket és nem csodagyereket. Hogy hosszú utat tettek-e meg az éjszakában, nem tudom, de ahogy beléptek az istállóba, maguk mögött hagyták a csillagos eget. Találóan fogalmaz Hans Urs von Balthasar bíboros: „Mögöttük az ég, előttük a jel a jászolban. És amikor megtalálták, teljes a boldogságuk, mert Isten ugyanazt az utat tette meg, amit ők: ő is maga mögött hagyta az eget, és előtte volt az út. Akkor még senki sem tudta, merre vezet majd tovább ez az út.” Mi már tudjuk, merre vezetett: Betlehem, Názáret, Galilea, Jeruzsálem, Golgota voltak Jézus földi útjának főbb állomásai. Születés, önfeledt gyermekkor, öröm, kiábrándulás, kemény munka, halál – ezek a mi életünk jól ismert stációi. S mintha csak azt mondaná nekünk: mától kezdve az én utam a tietek is, és ezen az úton történnek csodák. Ha együtt megyünk Jézussal, akkor a mi életutunk is csodákkal lesz szegélyezve, mint jegenyékkel az országút: Isten irántunk való szeretetének csodáival. Csak szív kell hozzá, hogy meglássuk őt, hogy felismerjük. Csak hinnünk kell a pásztorok hitével és keresni az ő kitartásukkal: azonnal, éjnek közepén, hidegben, sietve.

Jézus születése hatalmas távlatokat nyitott meg előttünk. Az egyházatyák nem győzik eleget hangsúlyozni, amit Szent Ágoston így összegez: „Isten emberré lett, hogy az embert megistenítse”. Amikor Krisztus születését ünnepeljük, megsejthetjük, hogy bennünk is meg akar születni, megsejthetünk valamit e titokból, ha egyszer karácsonykor csendben leülünk a jászol elé, és hagyjuk, hogy hasson ránk. „Szülessen meg bár Krisztus ezerszer Betlehemben, ha benned nem születik meg, örökre elvesztél” – írja Angelus Silesius. A misztikusok szerint napjaink minden szenvedése csupán Isten megszületésének fájdalma a lelkünkben. De ne beszéljünk ma szenvedésről. Érdekes megfigyelni, hogy szent karácsony éjjelén senki sem beszél szenvedésről, és főként nem a sajátjáról. Mária nem panaszkodik, pedig nem nehéz elképzelni anyai szívének szorongását, hogy ilyen körülmények között kell világra hoznia kisdedét. József sem panaszkodik, jóllehet megalázottan áll tehetetlenségében, mert nem képes rongyos istállónál többet nyújtani annak a két lénynek, akikért életét is odaadná. A pásztorok sem panaszkodnak, pedig biztosan éhesek és vacognak a hidegtől. Karácsony nem a panaszkodás ideje.

És hol a mi szerepünk ebben a világdrámában? Merjünk-e Mária lenni, vagy József, aki karjába veszi a gyermeket? Igen, merjünk! Krisztushordozók leszünk, és ez a világon a legszebb hivatás! De ha nem merünk, legyünk legalább pásztorok, akik világgá kiáltják az örömhírt, hogy fény gyulladt az éjszakában, hogy megszületett a szeretet.

Schönberger Jenő