Vasárnap Logó

A papság éve lehetősége: önmagammal szembenézni, a paptársakra figyelni

Beszélgetés Kovács Péter székelykeresztúri plébánossal

 

Kovács Pétert, szülővárosom plébánosát választottam első interjúalanyomnak. Pétert három éve helyezték Székelykeresztúrra plébánosnak. Ahogy általában lenni szokott, a szeretett plébánosok elhelyezése után a hívek kezdetben nehezen fogadják az újonnan érkezőt. Kovács Péter esetében azonban ez a folyamat könnyebben ment, mivel néhány évvel korábban gyakorlati éves kispapként már megismerhettük. Egy hétvégén felkerestem őt, és papi életének eddigi tapasztalatairól kérdeztem, valamint a felszentelésekor választott jelmondata megéléséről, papi élete örömeiről, nehézségeiről.

 

Mi volt az a jelige, amit felszentelendő papként választott magának?

2000-ben szenteltek pappá. Jelmondatomat a második Timóteus-levélből választottam: „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2).

Hogyan sikerült az elmúlt kilenc évben megélni ezt a jelmondatot? Mennyiben segített papként a hétköznapokban? Milyen nehézségeket élt meg?

Minden egyes szentbeszédre való készülés alkalmából eszembe jutott a szentírási rész, amit választottam. Kilenc év alatt még inkább tudatosult bennem, hogy a szolgálat, a szentség kiszolgáltatása mellett papként az a feladatom, hogy Isten igéjét hirdessem. Van, amikor fogékonyak erre az emberek, akkor ez pozitív visszajelzés számomra is; van, amikor nem lehet, nem tudják befogadni, talán el is utasítanak. Ezért sokszor újra kellett ismételjem magamnak jelmondatomat, kiemelve, hogy „akár alkalmas, akár alkalmatlan”. Megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy papi feladatom minden körülmények között Isten igéjét hirdetni. Ezzel kapcsolatos nehézségnek tűnt számomra, ha idő hiánya miatt nem tudtam kellőképpen felkészülni az ige hirdetésére.

Segítségemre volt a jeligém az igehirdetés másik formájában is: a Szentírás közös olvasásában, ami által az ige szintén elér a krisztushívő emberekhez. Hétfő esténként itt, a székelykeresztúri plébánián szoktunk összegyűlni a „vénifi” találkozóra, ahol együtt olvassuk a Szentírást. Egy hónapban egy alkalommal az életigét olvassuk fel, arról beszélgetünk. A hónap többi hétfőjén a vasárnapi szentírási részeket szoktuk olvasni különféle módszereket alkalmazva. Ezeket saját életünkre vonatkoztatva mindig feladatokkal próbálunk távozni, a hetünket ennek alapján alakítani. Nagy segítség papként számomra, hogy hét elején mindig a következő vasárnapi szentírási részt olvassuk, könnyebb nekem is a készülés, mivel látom, hogy mi aktuális, mi foglalkoztatja az embe­reket, ami az életükben jelen van. Így reálisabban tudom megszólítani igehirdetésem ál­­tal azokat, akikkel vasárnap a templomban találkozom.

Idén van a papság éve, ezért is kérdezem az eltelt kilenc évről. Hol szolgált eddig? Mit emelne ki eddigi papi tapasztalataiból? Milyen nehézségekkel találta szembe magát?

Az első szolgálati helyem Szováta volt, négy évet voltam ott segédlelkész. Kikerülve a teológiáról, közösségbe és más környezetbe kerülve, nem mondhatnám, hogy az elején könnyű volt, de aztán lassan megtapasztaltam kint, a világban, hogy mi igazából a papnak a helye, feladata, hogyan kell elhelyezkednie. Nagy segítség volt számomra, hogy augusztusban kerültem oda, és már decemberben sikerült egy bibliaolvasó csoportot indítani a pedagógusokkal. Körülbelül tizenötön találkoztunk minden héten. Így próbáltam megélni a jelmondatomat: az igét hirdetni nemcsak a templomban, hanem bibliaórák keretében is. Nagyon szép négyévi tapasztalat volt, ahogy együtt dolgoztunk és újra meg újra minden héten olvastuk Isten igéjét, ráépítve az életünket, elhatározásokat téve. Az utolsó évben szépen kialakult, hogy már nem én tartottam az órát, hanem a csoportból egy-egy ember vállalta fel az irányítást. Ez volt papi életem első állomása. Sok tapasztalatot szereztem legfőképpen a plébánostól, akivel együtt dolgoztunk, aztán a hívek szeretetét tapasztaltam meg, ahogy engem, papot befogadtak, segítettek, rám figyeltek. Nehéz is volt ezért négy év után innen elszakadni.

Majd új állomáshelyre kerültem, Kézdivásárhelyre, a Boldog Özséb plébániára. Itt két évet töltöttem káplánként. Újabb kapuk tárulkoztak ki előttem. Más emberekkel találkoztam, más igények fogalmazódtak meg, többrétegű pasztorációs munkát lehetett végezni. Nagy kihívásnak tartottam ezt a két évet. Az első év vége felé, ha jól em­lékszem, itt is bibliacsoportot indítot­tunk pedagógusokkal. Szép ta­pasztalataim vannak Kézdi­vá­sárhelyről a fiatalokkal, gyer­mekekkel, felnőttekkel, nekem mint papnak nagy segítség volt minden közösség. Ahogyan a plébánossal együtt dolgoztunk, terveztünk, figyeltünk arra, mi a közösség igénye, hogyan tudjuk papi szolgálatunkat jól megélni... Nem érződött semmi „szakadás” köztünk, plébános–káplán közt, hanem úgy dolgoztunk együtt, mint két munkatárs.

2006-ban kerültem ide, Székelykeresztúrra plébánosnak. A hely nem volt ismeretlen számomra, hiszen 1998-ban itt voltam gyakorlati éves kispap az akkori plébános, Portik-Hegyi Kelemen mellett. Persze most más volt a fela­datom, mint kispapként. Újabb lehetőségként tárulkozott fel előttem szórványban lenni, tizenhat faluba kijárni, figyelni arra, hogy Isten igéje papi szolgálatomon keresztül minden emberhez el tudjon jutni.

Nehézség az ön számára, hogy Kézdivásárhely után most szórványban szolgál?

Más világ, kevesebb a hívek száma… Ha a három eddig szolgálati helyemet értékelni akarnám, egyikre se mondanám, hogy jobb vagy rosszabb a többinél. Mindegyiknek megvan a maga sajátossága, a maga értéke, megvannak a küszködések. Keresztúron nagy kihívás számomra a más felekezetű testvéreinkkel való egységben levés, egymásra figyelés, a városért való együttműködés. Jó tapasztalat volt (ami most már nem annyira működik), amikor a más felekezetű lelkészekkel találkoztunk, és együtt olvastuk a Szentírást. Nem hitvitákat tartottunk, hanem arról beszéltünk, hogy az aktuális ige hogyan szólít meg bennünket, és mi az üzenete számunkra. Ez nem csupán tapasztalatcsere volt, hanem jó lehetőség egymás lelki világának a megismerésére is.

Mik a jövőre vonatkozó tervei, elhatározásai?

A papság évében elhatároztam, hogy meg akarom újítani a papi életemet, értékelni akarom, hogyan éltem meg kilenc év alatt a papságomat. Melyek azok az értékeim, amelyeket ápolnom kell magamban, tovább kell vinnem? Ugyanakkor melyek azok a gyengeségeim, talán bűneim, gyarlóságaim, amelyeken Isten segítségével változtatnom kell. Nagyon megragadott Vian­ney Szent János gondolata:  „A papság nem más, mint Krisztus szíve iránti szeretet”. Ezt próbálom a jeligémhez hozzátéve megélni addig, amíg itt vagyok, ezen a helyen, és bárhol, ahová az Isten majd továbbvisz engem. A papság éve ugyanakkor jó lehetőség arra, hogy még inkább szembenézzek magammal, jobban figyeljek paptársaimra is, értékeljem őket, és ne előítéletek legyenek bennem, hanem szolgáló szeretet az ő irányukban is.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Mindezek megvalósításához kérem az Úr áldását és segítségét.

Én köszönöm!

 

Lejegyezte: Kónya Franciska