Vasárnap Logó

Kincset őrző tiszta forrásból merítve

Beszélgetés Kovács Bálint armenológussal

 

Kovács Bálint nyugat-dunántúli származású fiatalembert az erdélyi örmények elhivatott kutatójaként ismerik egyre szélesebb körben. Minden erdélyi örmény katolikus templom/plébánia könyv- és levéltárát jól ismeri, Rómától Örményországig sokfelé kutatott már e közösség története után. Doktori tézisének lezárása előtt újra hosszabb körutat tett Erdélyben, ekkor kértük őt mikrofon elé.

 

Milyen út vezette önt az erdélyi örményekhez? Meséljen magáról és e közösséggel való találkozásáról!

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem−hittanár szakán diplomáztam 2005 nyarán, s az év őszétől már doktoranduszként folytathattam tanulmányaimat az egyetem Történettudományi Doktori Iskolájában.

Az egyetemi évek alatt több országban is voltam ösztöndí­jas, így Németországban a main­zi Johannes Gutenberg Egye­temen, a kolozsvári Ba­beş−Bolyai Tudományegyete­men, aztán egy államközi ösz­tön­díjnak köszönhetően még egyetemistaként három hóna­pot tölthettem római levéltárakban és könyvtárakban, így a Vatikáni Levéltárban, a Propaganda Fide Kongregáció missziós levéltárában és a Vatikáni Apostoli Könyvtárban.

Amikor egyetemi oktatómat, azóta „mesteremet”, Őze Sándort 2002-ben tájékoztattam arról, hogy a félév során nem fogok órákra járni, mivel Kolozsvárra készülök tanulni, ő azt a külön feladatot adta számomra, hogy a Budapesten megrendezendő Örményország Kin­csei – Titkok az Ararátról című kiállításhoz gyűjtsek anyagot az erzsébetvárosi örményekről, mert az jól illene a kiállítás koncepciójába. Korábban soha nem hallottam arról, hogy a több­nemzetiségű Erdélyben ör­­mé­nyek is éltek/élnek, de izgal­masnak találtam a feladatot.

Kolozsvárról autóstoppal utaztam a Segesvár melletti, egyre jellegtelenebbé váló kisvárosba. A helyi katolikus plébános örömmel fogadott, a levéltári és könyvtári anyagot firtató kérdésemre viszont kiderült, hogy az erzsébetvárosi örményeknek saját „pápájuk” van, az akkor már közel 70 éves Maris néni, és tőle függ, hogy sikerül-e betekintenem a templom sekrestyéje feletti igen értékes, ám gondozatlan gyűjteménybe. Maris néni értékelte hosszú utazásomat, s úgy döntött, hogy megnézhetem a könyvtárat. Úgy éreztem magam, mint aki kincset talál. Elzárt helyen, por és pókhálók között közel kétezer 16–19. századi kötet várt és több folyóméternyi magyar, örmény és latin nyelvű kézirat.

Gyakorlatilag ez a pillanat döntötte el, hogy ezt a hagyatékot (illetve az erdélyi örménység múltját) fogom kutatni, s nemcsak pár hónapig, hanem évekig, sőt – nagyon bízom benne – évtizedekig is. Ilyen irányú tevékenységem által – azon túl, hogy a történész és armenológus hivatást gyakorolom – egy, a magyarsághoz integrálódott kaukázusi kultúra értékeinek megmentéséhez is hozzájárulhatok.

Hogyan mutatná be ezt a több mint háromszáz éves közösséget?

Az örmények jelen­léte a Kár­pát-medencében a középkortól ismert, tömeges beván­dor­lásukra azonban csak a 17. század második felében ke­­rült sor. Ekkor Gyer­gyó­szent­miklóson, Ebes­fal­ván (ami­ből később a fent említett Er­zsé­bet­város lett), Sza­mos­új­váron, Csík­szép­ví­zen, Besz­ter­cén, Sza­mos­új­váron, Gör­gény­szent­im­rén telepedtek le. A 17. század végén Oxen­dio Vir­zi­res­co vezetésével az addigi gre­go­riá­nus-ör­mény hitet valló népcsoport katolizált a galíciai  Lembergben. Ettől kezdve a pápa fennhatóságát elismerő örmény szertartású római katolikusokként vannak jelen  a Kár­pát-meden­cében. Erdélyben négy örmény szertartású katolikus plé­bánia, ezáltal négy jelentősebb örmény kolónia alakult ki (Sza­mos­új­vár, Er­zsé­bet­vá­ros, Gyer­gyó­szent­miklós, Csík­szép­víz), ahol az örmények sa­ját bíráskodási fórummal, az Ör­mény Kompániával, később a Mer­cantile Forummal rendelkeztek. Sajátos autonómia volt ez már a 17–18. században, amely talán ma is példaértékű az önrendelkezésért folytatott kisebbségek küzdelmeiben. Kereskedő és iparos tevékenységet folytattak, a távolsági ke­­reskedésben sikerült mono­polizálniuk a szar­vasmarha-kereskedelmet, ezáltal az erdélyi örmények lettek a bécsi húspiac beszállítói, de Konstantinápolyban is ismert lett a gyergyói faáru.

Az évek során sokszor járt Erdélyben, jól ismeri a jelenlegi közösségeket és a levéltári, könyvtári anyagokat – beszéljen ezekről!

A Kárpát-medencei örménység nem csak történelem, hanem ma is létező valóság. Így nem csak a történész és a filológus, de a néprajzkutató, a kultúrantropológus és a szociológus is talál bemutatásra, elemzésre érdemes összefüggéseket.

A 17. századi betelepülést követően a többségi társadalomba való integrálódással az erdélyi örmények a magyarsághoz asszimilálódtak, azonban a 19. század végén egy Szamosújvárról kiinduló kulturális reneszánsszal, az armenizmussal örökségüket próbálták megmenteni az örmény városokról írott monográfiákkal, folyóiratokkal.

A felsorolt négy erdélyi örmény kolónia ma is igyekszik megőrizni önazonosságát, évente egy alkalommal mindegyik helyen – többnyire a templom védőszentjének búcsúünnepén – találkozót szerveznek, amelyen az örmény szertartású liturgiát követően a távolról érkezett elszármazottak és a másik településen élő örmények is megjelennek.

Az erdélyi örményekkel kapcsolatos tudományos kutatás a kettős identitást rajzolja meg, vagyis, hogy megtartották örmény öntudatukat, ugyanakkor magyarnak vallják magukat. Az örmények 19. század végi megfogalmazása szerint „magyarabbak ők a magyarnál”. Véleményem szerint ez a kettős identitás a 21. század elején már két és félszeres, háromszoros identitássá válik. Egy elhibázott kisebbségpolitikának köszönhetően ugyanis Magyarországon vita van arról, hogy ki az örmény valójában, aki örményül beszél csak és az utóbbi pár évtizedben Örményországból vagy Kis-Ázsiából települt a Kárpát-medencébe, vagy az is örmény, akinek őse pár száz éve telepedett le Erdélyben, s már nem használja az örmény nyelvet. Így aztán különböző etnikai tudatú csoportok alakultak ki, a problémákat pedig sikeresen exportálták Erdélybe is, majd bekapcsolódtak a regáti, illetve bukaresti örmények is, akik pedig a románsághoz állnak inkább közel. Az örmények így manapság nem tekinthetők homogén népcsoportnak, ugyanakkor véleményem szerint nagyon jól tükrözik mind Közép-Európa alakulását, mind az örmény történelem utóbbi száz évét.

Érdekes összehasonlítani ezt a helyzetet például az egykori galíciai örmények helyzetével, ahol szinte ugyanez a folyamat játszódott le, ők azonban a lengyel társadalomhoz integrálódtak, majd a második világháború után Lengyelországba költöztek. Jelenleg az ősi örmény katolikus lembergi (lvovi) székesegyházban örmény apostoli szertartással mondják a liturgiát, mivel a városba a rendszerváltás után jelentős számú örmény közösség érkezett Örményországból. Tehát a galíciai szállásterület elhagyásával oda ismét örmények költöztek, a tradicionális katolikus rítus azonban ezáltal megszűnt.

Jerevánban meséltem az erdélyi örményekről. A mindennapi embernek is van Örményországban arról tudomása, hogy élnek örmények Transsylvaniában, azaz Erdélyben. Az iskolákban ugyanis tanítják, hogy örmények nemcsak az anyaországban, de a diaszpórában is élnek, és ebbe az erdélyi örmények is ugyanúgy beletartoznak, mint a New York­ban élők.  

Milyen eredményei vannak ku­­tató munkájának?

Ha valaki tudományos kutatásra adja a fejét, a legfon­tosabb eredményévé a dok­to­ri disszertációja válik. Bízom benne, hogy most ősszel sor kerülhet ennek megvédésre. Próbálom teoretikus alapokra helyezni értekezésemet, és azt vizsgálni, hogy létezett-e egy interregionális hálózat, kapcsolatrendszer a kultúrtör­ténet síkján, amely a különböző örmény diaszpórákat összekapcsolta, és ha létezett, hogy működött, kik, mik voltak az összekapcsoló elemek, és részt vettek-e ebben (s ha igen, miként) a közép-európai, erdélyi örmények. Ezzel gyakorlatilag azt is meg lehet állapítani, hogy a kora újkori örmény missziók, diaszpórák úgy működtek-e, mint ma a „globális” világ. Talán ez elsőre furcsán hangzik, azonban az elméleti és általános diaszpórakutatásnak ma jelentős irodalma és kutatási háttere van a világon. Véleményem szerint ebbe a perspektívába kell beleilleszteni az erdélyi örmények történetét is.

Tézisem megírását megelőzően három konferenciát szerveztünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a legutóbbin hét országból jöttek előadók, és a jereváni Örmény Tudományos Akadémia is bekapcsolódott. Itt a perspektívák természetesen már nagyobbak voltak, és Közép-Európa esetében vizsgáltuk az örmények történelmét és kultúráját.

Áprilisban Los Angelesben tartottam előadást egy nemzetközi armenológiai kon­ferencián, majd meghívtak az armenológusokat tömörítő Society for Armenian Studies társaságba, ennek azóta egyedüli magyar tagja vagyok.

Meséljen érdekesebb felfedezéseiről!

Legérdekesebb „felfedezésem” talán az erzsébetvárosi hagyatékkal való találkozásom alkalmával történt. „Kincsek őrzője – a tiszta forrás” – nagyjából ez a gondolat jut eszembe erről a gyűjteményről. A nyár folyamán Szamosújváron találtam meg a világ első nyomtatott örmény nyelvű Bibliáját. 1666–1668-ban nyomtatták Amsz­terdamban. Érdekesnek tartottam azt is, amikor a Vatikáni Könyvtár örmény kézirat-katalógusát lapozgattam, és a „pos­sessorok”, vagyis a könyvek egykori tulajdonosainak bejegyzései alapján tíz erdélyi örmény kéziratra leltem. Ezek a kéziratok Erzsébetvárosból kerültek a szentszéki gyűjte­mény­be, feltételezhetően a 19. század végén. A kéziratok elsősorban liturgikus kézira­tok, misekönyvek (örményül: pa­ta­ragamatojc´, xorhrdatetr), egyházi kalendáriumok (to­ma­cojc´), örmény rituálék (maš­toc`). Ezzel kapcsolatban lett vi­­lágossá, hogy a katolikus uniót követően az örmény művelődésben egyfajta visszaesés figyelhető meg, még ha nekünk, katolikusoknak ezt nehéz is kimondanunk.  A krími és kelet-európai örmény kéziratmásoló műhelyekben (scriptóriumokban) a középkor folyamán az örmény kultúra és művelődés színe-java volt jelen a teológiától, irodalomtól kezdve az orvostudományokig. Ez az érték a 17–18. században mindössze egyfajta katolikus jámborsági és teológiai irodalomban, liturgikus kéziratokban nyilvánult meg.  

Milyen jövőbeni tervei vannak a kutatás terén?

Jelenleg a Lipcsei Egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetében (GWZO) dolgozom tudományos munkatársként.  A disszertációm megvédését követően – az Országos Széchényi Könyvtárral együttműködve – szeretném az erzsébetvárosi, majd a szamosújvári és gyergyószentmiklósi örmény könyvtárak katalógusait megjelentetni, hiszen ezáltal válnak nemzetközileg ismertté, ugyanakkor védetté is. A korábban említett utolsó konferencia tanulmánykötetén is dolgozom, bízom benne, hogy 2010 folyamán megjelenik.

Kérdezett: Ozsváth Judit