Vasárnap Logó

Járjuk az arany középutat

Via media, sed non mediocris

A gyulafehérvári papnevelő intézet alapítása, 1753 óta már a 257. Veni Sancte hangzott el, amelyből néhány év szünetet leszámítva (nyolc évig II. József kalapos király rendelkezése következtében, 1784–86 között a Kolozsvári Akadémia Teológiai Karán, 1786–1792 között Pesten a Központi Szemináriumban, egy évig szünetelt 1848–49 között a magyar forradalom és szabadságharc idején) mindegyikre Gyulafehérváron került sor. Az idei évnyitónak különleges hangulatot ad a meghirdetett papság éve. Legyen ez közösségünk számára kegyelmi idő, amelyben imával, elmélkedéssel, közös eszmecserével, párbeszéddel a papok megújítják azt a kegyelmet, amelynek a főpásztor kézrátétele által részesei, a kispapság pedig készüljön még nagyobb odaadással hivatása kibontakoztatására.

Erdély a közép-kelet-európai régió a része. Katolikus szempontból sem mondhatjuk, hogy mi lennénk a világ közepe. Nyugat-Európa felé tekintünk már Szent István király óta. Tanulmányaik elmélyítésére már a középkorban Nyugatra vonultak az erdélyi fiatalok. Az építészeti, művészeti stílusok, a szellemi áramlatok általában néhány évi késéssel jelennek meg térségünkben. Az a benyomásom, hogy Erdélybe már csak erőtlen hullámokként érkeznek meg azok a szellemtörténeti viharok, amelyek végigsepernek Európa nyugati országaiban. Így az erdélyi szellemtörténet jellemzője nem a nagy kilengések, hanem az arany középút. Remélem, ez egészséges egyensúly és nem középszerűség!

Ahogyan a kultúra és a szellemi áramlatok terén, úgy egyházi szempontból sem állunk olyan fronton, ahonnan újabb irányzatok indulnának világhódító körútjukra. Az erdélyi vallásos élet általában befogadó. A katolikus egyházon belüli szellemi áramlatok szembetűnőbbek a nyugat-euró­pai országokban, mint közép- kelet-európai térségünkben. Nyu­­gat-Európa és Észak-Amerika egyházaiban a papok száma drasztikusan lecsökkent. Az utolsó hat évtizedben érdekes tendenciák figyelhetők meg. A II. világháború után ugrásszerűen megnövekedett a hivatások száma.

Hogyan értékeljük régiónk másodlagos szerepét? Ez adott valóság, ami nem fog egyhamar megváltozni. Európa két tüdővel lélegzik, mondta boldog emlékű II. János Pál pápa, de e tüdő keleti része valamivel lassúbb, a nyugatitól veszi át a ritmust, és nem fordítva.

Általában negatívan értékeljük helyzetünket, és olyan szemüvegen keresztül szemléljük, amilyennel a nyugat-európaiak néznek bennünket. De e másodhegedűs helyzetnek nemcsak árnyékos oldala van, hanem előnye is. Nyugaton már szállóigévé vált, hogy minden püspök legalább egyszer átépítteti a székesegyházat. Nálunk a székesegyház barokk vagy más stílusban való átépítéséhez soha nem volt elegendő barokk-láz, illetve pénz. Így aztán eltekintve a belső berendezésektől, hozzávetőlegesen 750 éve ebben a formában létezik a gyulafehérvári székesegyház. Ennek is megvan az előnye. Talán meg tudunk őrizni egy arany középutat.

A napokban a Christ in der Gegenwart hetilap hasábjain felkeltette figyelmem A mai pap című cikk. Jóllehet nem zárkózom el új meglátásoktól, mégis nagyon elgondolkoztatott a cikk írójának magatartása. A Szentszék és az egyházmegyék azon célkitűzéséből, hogy lehetőleg imádkozzunk papi hivatásokért a papság évében, csak azt olvassa ki, hogy ezzel a felhívással hallgatólagosan a hivatalos egyház azt sugallja az átlag katolikusoknak, hogy ők hibáztathatók a hivatáskrízis miatt. Mivel nem imádkoznak eleget, nincs elég hivatás. Ő inkább reformokkal, és nem imamaratonnal szeretné orvosolni a paphiányt. Lehet vitatkozni, mi az oka, és milyen reformokkal lehetne a papságot úgy megújítani, hogy vonzóbb legyen a fiatalok számára. De egy biztos: ima nélkül soha nem változna semmi a hivatások számán és minőségén. Az ima Istenre figyelés, vele való bensőséges egyesülés. Amikor egy közösség imádkozik papi hivatásokért, természetesen nem azt várja, hogy az égből a jó Isten eső módjára papokat hintsen a földre. Az a meggyőződés vezeti az egyházat, hogy elsősorban az ima tud megfelelő alapot biztosítani egy igazi megújulásra még a papi hivatások esetében is. Nem azért imádkozunk, hogy ezzel tétlenségbe meneküljünk, hanem azért hogy az ima legyen cselekedeteink és megújulásunk kiindulópontja.  A hivatásokért végzett közös imával a közösség egyrészt előkészíti a talajt a hivatások befogadására. De saját magát is előkészíti arra, hogy nyitottan fogadja a papi hivatásokat.

Erdély a nagy szellemi áramlatok peremén található. Ennek következtében vagy köszönhetően sokszor sikerült megmaradnia az itteni egyháznak az aranyközépúton – vagy csak a közepes, közönséges úton?

„Az ember szenteli meg a helyet” – állítja a román mondás. Gyulafehérvár ezeréves történelme folyamán a nyugati kultúra és a katolikusság szempontjából inkább peremvidéknek számított és számít. Az ország lakosságának alig öt százalékát tesszük ki. Vianney Szent Jánoshoz hasonlóan törekedjünk elhivatottan élni. Csak így tudjuk helyi, többnyire diaszpóra katolicizmusunkból a legjobbat kihozni. Ha lesz bátorságunk megújulni, Isten ügyéért az arsi szent plébánoshoz hasonlóan fáradozni, ki tudunk majd emelkedni a középszerűségből és hitelesen tudjuk járni az arany középutat Isten és az emberek szolgálatában. Válasszuk a via media aureát (az arany középutat), ne a via mediocrist (középszerű, szerény igényű utat). Ehhez adjon erőt és kitartást a jó pásztor, Vianney Szent János közbenjárására.

 

(Elhangzott a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola 2009/10-es tanévnyitóján Gyulafehérváron)

Oláh Zoltán