Vasárnap Logó

Az egyház kulturális kihatása a középkori Erdélyben


Szent Mihály főangyalnak, egyházmegyénk
védőszentjének domborműve
a gyulafehérvári székesegyház szentélyében

A gyulafehérvári főegyházmegye ezeréves múltja mint tükör áll előttünk. Ha figyelmesen és tárgyilagosan beletekintünk, szembesülünk a sikerekkel és vesztességekkel telített múltunkkal, mely ezer év történéseiben elvezet a jelenünkhöz, és egyszerre reményt és reménytelenséget sugallva nekifeszül az ismeretlen jövőnek. Múltunk tükrében megismerhetjük Isten segítő kegyelmének és Erdélyben élő Isten népének munkálkodásán túl mindazokat a személyiségeket, tényezőket, eseményeket, akik és amelyek hozzájárultak főegyházmegyénk formálódásához.

Az ezer év sok mindenről árulkodik. Jelen eszmefuttatásban a megengedett keretek között mozaikszerűen próbálunk odafigyelni egy-egy középkori történésre. Megítélésünk szerint még ha válogatásszerűen utalunk is csupán egyházi múltunk néhány eseményére, az is megéri. De ha a reménytelenség érzése helyett a reménységet kívánjuk erősíteni magunkban, akkor mindenképpen ajánlatos a továbbgondolás, és a logika szabályaival a felidézett történelmi valóságból levont konklúziókat megfontolás tárgyává tegyük.

Már pusztán az a tény, hogy Szent István király ezer esztendővel ezelőtt megalapította az önállóan működő, latin rítusú püspökséget, jelzi, hogy az erdélyi tájakra akkor megtelepült és magának életfeltételeket teremtett magyar nép – vagy annak legalábbis nagyobb része – már jó néhány évtizeddel előbb megejtette a honszerzést (a történészek általában a 920-as évektől számítják ezt). A püspökség alapításának mindenkori gyakorlatát nem lehetett megkerülni nálunk sem. Szükségesek voltak azok az egyházi feltételek, amelyek alapján létrejöhetett az egyházmegye. Megfelelő számban megkeresztelkedett hívek számára csak akkor hoz(hat)nak létre püspökséget, ha megvan hozzá az intézményes keret. Úgy látszik, Erdélyben 1009-re megértek a feltételek ahhoz, hogy Szent István király a missziós területet egyházmegyévé szervezhesse.

Tehát ha csak a vallási szempontokat vesszük figyelembe, érdemes elgondolkodni római katolikus jelenlétünk időbeliségén! Kalandozó őseink az egész nyugati világban monostorokat és kolostorokat, templomokat és püspökségeket „látogattak” meg, s mivel Erdélyben ilyeneket nem találtak, a kalandozásokat abbahagyva ezért építettek nyugati mintára hasonlókat, nyugati segítséggel.

Az egyházmegye területe kezdetektől fogva napjainkig nagy kiterjedésű. Magyarázható ez a középkor folyamán a gyér lakossággal, az újkortól elkezdődött népsűrűsödés után pedig a vallási és etnikai megoszlással. A történelmi Erdélynek két folyóvölgye – a Maros középső része (Gyulafehérvár és környéke) és a Szamos – volt a legsűrűbben lakott területe, ahol még a püspökség megalapítása előtt kimutathatók a keresz­ténység jelei. De a kereszténnyé lett nép vitalitása, erős életkedve és élni akarása a Kárpátok övezte terület minden részét lakottá tette és kultiválta. Természetesen nem hallgatható el az ország keleti és déli övezetének biztonságát szervező magyar királyok (Szent László, II. Géza, II. Endre, Nagy Lajos) telepítési politikája sem. Legtöbbször a hospesek (vendégek) részesültek kiváltságokban, s az „őslakók” kényszerültek továbblépésre, nehezebb életkörülmények közé kerülve. Elmélkedésünk részét képezze tehát, hogy a kietlenebb területekre került keresztény népet (értjük ezen a székelységet) a nagyobb megpróbáltatások edzettebbé és életképesebbé tették.

A latin püspökség megszervezése Erdélyt egyszerre kapcsolta egyházilag, gazdaságilag és társadalmilag a „Nyugathoz”. Bár minden (gazdasági, társadalmi, sőt egyházi) szempontból állandó volt a „lemaradás”, mégis egyértelműen kimutatható a felzárkózás. Európa szellemi, lelki, gazdasági fejlődése a virágzó középkorban nem hagyta érintetlenül az egyházmegyét. Ebben nem kis szerepet játszott az egyházmegye vezetősége. Főpapok és papok, szerzetesek és szerzetesnők folyamatosan meghonosították azt az intézményrendszert és európai normákat, amelyek az itt élő keresztény népet kultúrájában és civilizációjában felemelték. Kimutatható, hogy a városi gótikus templomok mellé ispotályok épültek, a kolostorok lakói iskolai feladatokat is elláttak. A külső ellenség rablótámadásainak kivédése érdekében is védelmet biztosító falusi kőtemplomokban és várfalakban sem volt hiány, az idegenbe zarándokoló erdélyiek lelki és az úton szerzett gazdasági és egyéb kulturális tapasztalataikat itthon hasznosították, a közösségi összetartást ápoló vallási és világi társulatok sokasága fogta egybe az embereket, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit szervezett formában szinte minden nagyobb közösségben gyakorolták.

Csak csodálni tudjuk azt a vallásos lelkületet és áldozatkészséget, amely a középkorban végig, leginkább a veszélyes törökbetörések állandósulásának korszakában nyilatkozott meg. Jobbára tekintélyesebb egyházközösségek, vallásos földesurak, falusi nemesek buzgalmának és nagy­lelkűségének köszönhetően Erdély-szerte gótikus templomok és kápolnák épültek, illetve gazdagodtak értékes kelyhekkel, miseruhákkal, orgonákkal, falfestményekkel stb. A 15. században újjáépítették, gótizálták a régi templomokat. Igen sok erdélyi erődtemplom megerősítése, várfallal való körülvétele a Jagelló-korszakban fejeződött be. A számos templomalapító és adományozó közül kiemelkedik Hunyadi János neve, akinek mecénási tevékenysége új lendületet adott az erdélyi építészetnek. A tövisi és csíksomlyói ferences templomok és kolostorok, a marosszentimrei és alsóorbói templom, a kolozsvári domonkos kolostor, amelyeket részben ő maga építtetett, részben építkezésüket továbbfolytatta, mind az ő buzgalmát és bőkezűségét hirdetik. Hunyadi János legnagyobb gondot a gyulafehérvári katedrálisra fordított, ahová temetkezni kívánt, és ahová el is temették 1456-ban.

Erdélyből a tanulni vágyó ifjak – lehetőségeik szerint – külföldi egyetemekre mentek (még ha legtöbbször csak „megfordultak”, tanulmányaikat nem fejezték be), és az ott kialakított kapcsolataikat a maguk léthelyzetének erősítésére, de a hazai társadalom egészének javára is hasznosították. Természetesen mindez a kulturális fejlődés csak az egyházi és társadalmi élet összefonódásával képzelhető el. Ez akkor így volt lehetséges és így volt eredményes.

Az egyházi és társadalmi egybenövésnek minden káros következménye mellett (pl. dézsma, dézsmamegváltás és az ebből keletkezett bonyodalmak) Erdély népességének sokkal nagyobb előnye származott, mint kára. Kialakult egy olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely normális megélhetési lehetőséget biztosított az itt élő embereknek. Állításunkat bizonyítja az a tény, hogy Erdély világa vonzotta az idegeneket, a létbizonytalanságba került szomszédos népeket. Évszázadokon keresztül Erdélyben a szervezett formában betelepített vagy még inkább az alkalomszerűen bevándorló népelemek otthonra találtak. A befogadó régió egységes vallású katolikus népe viszont képes volt integrálni a bevándorló nép elit osztályát – egy­házilag és társadalmilag egyaránt.

Állíthatjuk továbbá, hogy középkor végére az erdélyi katolikusság felemelkedett a nyugati világ lelki és szellemi szintjére. A városokban iskolák és kórházak működtek. A hívek egyházukhoz ragaszkodtak. A tehetősebb keresztények javaikból szerzetesi kolostoroknak és egyházközségi templomoknak, kápolnáknak végrendeletileg nagylelkűen hagyatkoztak. Szabadon jöhettek és mehettek az új eszmék hirdetői. Európa akkori kommunikációs alapnyelvén, latinul értekezhettek, hitbeli kérdésekben disputákat rendezhettek a német és az olasz teológusok, mert itt értő közösségre találtak.

Végkövetkeztetés helyett azt ajánlom, hogy bekezdésenként elmélkedjük újra ezt a kis esz­­mefuttatást, és vonjuk le a következtetést a magunk számára. S amikor felidézzük ezt a félezer évet, képzeljük hozzá azokat a külső (besenyők, kunok, mongolok, krími tatárok) és belső (szászok, husziták stb.) veszedelmeket, amelyek az egyházmegyét érték. Őseink példáján erősödhet az Isten gondviselésébe vetett hitünk!

Dr. Marton József