Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

Istené a dicsőség és a hatalom mindörökké

A katolikus világ augusztus 8-án emlékezik Szent Domonkosra. Csíkszentdomokoson a búcsú előtti napon szakított időt Csiby László plébános arra, hogy lapunk kérdéseire válaszoljon.

 

Milyen gyermekkori élményei fűződnek a templomhoz, hitélethez?

Én Csíktaplocán születtem, két példamutató plébános volt ott az én gyermekkoromban, Márkos Endre, akit ötvenéves ottléte után 1964-ben Erőss Lajos követett. Nekem az elsőáldozáshoz nem fűződik semmi olyan szép élményem, mint a mai gyerekeknek. Nem volt ünnepség, mert nem is lehetett. Emlékszem, a temető ösvényein mentünk, hétköznapokon. Csak kettesével mehettünk egy alkalommal, hogy ne legyen túl feltűnő.

Csikszentdomokosi templom

Fent a csíkszentdomokosi templom
madártávlatból, lent a falu központjában
található Márton Áron-emlékmű.
Fotók: Dénes Gabriella

M

A templom mellett volt az iskola, az igazgatói iroda ablakai pont a templom bejára­tára néztek. Ezért csak hátulról, a temetőn keresztül közelíthettük meg a templomot, vagy volt, hogy a vasárnapi kötelező iskolai foglalkozásokról eltűntünk, és az iskola pincéjéből másztunk át a templomkertbe, s úgy mentünk misére. A sekrestyében a pap bácsi várt, leporolta a ruhánkat, s mentünk ministrálni. Aztán persze másnap jött a büntetés, amiért nem voltunk ott a kötelező foglalkozáson. Talán mindezek közrejátszottak  abban, hogy én papi pályára léptem.

A középiskolát Csíksze­redában végeztem, a mai  Márton Áron Gimnáziumban.  A ta­­náraink nem tiltották a vallás­gyakorlatot, tisztességes ke­resztény emberek voltak. Azokban az években több fiú is ment a fehérvári szemináriumba, ezért valamelyik pártgyűlésen elő is állították az ottani tanárokat. Csak az utolsó érettségi vizsga után mondtam meg, hogy én pap akarok lenni. Attól tartottam, ha megtudják még a vizsgák előtt a szándékomat, esetleg szabotálják az eredményeimet.

Meséljen a főiskolán szerzett tapasztalatairól, élményeiről!

1973-ban jelentkeztem az intézetbe. Az év megkezdése után két héttel kellett menni katonának. Mi voltunk az első ilyen évfolyam. Nyolc hónap Nagyváradon töltött katonaság után kerültünk vissza. Igaz, vagy öten lemorzsolódtak az ott töltött idő alatt. Végül 1980-ban tizenhetünket szenteltek fel az induló 33-ból. Abban az időben minden teológiai évfolyamra megpróbált az állam besúgókat beépíteni. Általában ők aztán előbb vagy utóbb abba is hagyták tanulmányaikat. Harmad- vagy negyedéven volt egy ilyen általánosnak is tekinthető áramlat a kispapok között, amikor meggondolták, hogy vállalják-e hivatásukat vagy ne. Nekünk nem volt szabadévünk, amikor gondolkodhattunk volna ezen, mint ahogyan most van, csak felszentelt diakónusokként feb­ruártól május közepéig voltak szabad hónapjaink.

Tanáraink között volt az üldözött Pálfy Géza, aki patro­lógiát és retorikát tanított, és  a börtönviselt P. Gurzó Anaklét, aki a spirituálisunk volt, és liturgikát tanított. Ő volt Márton Áron jogi tanácsadója.

Aztán káplán korában történt valami…

Én vagyok az egyetlen kollektivista pap. A kommunizmus idején nem lehetett üzemanyagot vásárolni. A plébániának vásároltunk, s mivel a plébánosomat mindenáron el szerették volna ítélni, hát perbe fogtak minket. Ekkor voltam káplán Székelyudvarhelyen. Én mindent magamra vállaltam, s így később munkaszolgálatra ítéltek. Ennek letöltését 1984. február elsején új szolgálati helyemen, a Homoród-menti szórványban kezdtem meg, de még abban az évben, augusztus 15-én amnesz­tiát kaptunk. A büntetés alatt nem volt szabad hitoktatnom, temetnem, esketnem, és semmilyen hivatalos aktát aláírnom. A keresztelést érdekes módon nem tiltották meg, a misézést sem. Ugyancsak a rám mért büntetés következtében csak tíz faluban, a szolgálati területemen mozoghattam. Ennek elhagyására rendőri engedély kellett. A Homoród mentén 14 évet töltöttem. Érdekesség az, hogy ott is és itt, Csík­szent­domokoson is augusz­­tus 20-án kezdtem meg szolgálatomat.

Ha összehasonlítja a hitéletre vonatkozó, a kommunizmusból származó tapasztalatait, emlékeit a maiakkal, mit emelne ki?

A kommunizmus idején lehetett tudni, ki az ellenség. Az a fajta üldözés megedzett hívet és papot egyaránt. Sokan vállalták a nagyobb büntetéseket is. Ma, a demokráciában mindenki mond valamit, anélkül, hogy tudná, mit. A hívek elvallástalanodnak a nagy szabadságban. Kérdés, hogy ma, ha megszorítás lenne, ki vállalná a börtönt. Biztos nem annyi pap és hívő, mint amennyi ezt a kommunizmusban tette. Ma ha a pap rámutat valamire, valamilyen fájó igazságra, könnyen kitámadják.

Régebb a papok mögött ott állt Márton Áron, ma csak a jó Isten…

1990-ben, az úgynevezett rendszerváltozás után a televíziótól megkeresték Jakab Antal püspök urat, mi a véleménye erről. Akkor ő ennyit mondott: „Ezek ’18-ban is így kezdték, annyi jóindulatot mutatunk, amennyit ők is.” Azóta sem történt meg sem az erkölcsi, sem az anyagi rehabilitáció. Sem az egyház, sem a hátrányt szenvedett papok nem kaptak elégtételt. Az a néhány épület, amit visszaszolgáltattak, csupán egy-egy kis szeletke, egy-egy alkalommal a kedélyek csillapítására.

Mit választott papi jelszavául?

Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké. (Jel 1,6 b) Azért választottam ezt, hogy mindig emlékeztessen a benne foglalt igazságra. A világ ezt hajlamos elfelejteni.

Mi az, ami leginkább motiválta önt abban, hogy papi pályára lépjen?

Életemben mindig a jó Istent és a magyar népemet akartam szolgálni, ezért dolgozni. Ezt teszem én ma is, még nem adtam fel, és remélem, nem is fogom soha. Ezt így mondtam 29 éve is, így mondom most is. Ezt először Nagy Imre plébánosomnak mondtam el, ő Erőss Lajos után került Csík­taplocára, amikor Erősst 1971-ben Gyulafehérvárra hívta Márton Áron püspök úr.

Mindenkor fontos a személyes példa. Nekem olyan plébánosaim voltak, akik mindig, minden körülmények közt kitartottak, volt köztük börtönviselt is, sőt Taplocán volt egy börtönviselt szerzetes, Szeréna testvér, aki a Szociális Testvérek Társaságának tagja.

Manapság az élet sok területén hiányzik a jó példa. Lehet, ezért is van kevesebb papi hivatás, a társadalom felhígult, így kevesebb eszményképpel találkoznak…

Ön sok tapasztalatot gyűjtött, mit üzen a fiataloknak, akik most indulnak a  papi szolgálat útján?

Mindenekelőtt azt, hogy ne feledjék el, Jézus mindig ott van velünk. De őt keresztre feszítették. A mi sorsunk sem könnyebb. Sok nehézséggel találkozunk, de Jézus kegyelme átsegít. Saját életemben tapasztaltam, hogy a megfelelő időkben a Szentlélek adja a szavakat, a tetteket. Amikor a Securitate két-három havonta berendelt és kérdezgetett mindenféléről, én azon gondolkod­tam, mit is mondhatnék, de aztán megtapasztaltam, hogy ami­­kor válaszolni kellett, a Szent­­lélek beszélt helyettem. A segítség mindig felülről jön, még ha Isten embereket használ is erre.

Lejegyezte: Dénes Gabriella