Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

bako antalAkire Isten rátette a kezét, arról nem veszi le

Bakó Antal 14 évet volt az alsócsernátoni mater és a hozzátartozó négy filia plébánosa. 2009 augusztusától Gyergyóremetére helyezték. Az utolsó csernátoni miséjén könnyekig meghatottan búcsúztak tőle a hívek. Távozása előtti napokban kerestem meg, hogy beszéljen lapunk olvasóinak hivatása történetéről, nehézségeiről és szépségeiről. A beszélgetés elkészülte után hosszasan gondolkodtam, milyen cím illene hozzá, de úgy találtam, Huber József szavainál megfelelőbb nincs.

 

Amikor valaki megérzi az isteni hívást, vagy elfojtja azt, vagy elfogadja. Ám már az is nagy szó, ha megérzi a „kiválasztottságot”. Meséljen, kérem, arról, mi befolyásolta az ön döntését?

Az én kapcsolatom a papi életformával eléggé rég­ről származik, ugyanis papilakon születtem. Mégpedig úgy, hogy édesanyámat, aki négyévesen árvaságra jutott, pap nagybátyja, Kovács Antal vette magához. Amikor nagybátyját helyezték, ő is ment vele, s amikor férjhez ment, akkor is úgy döntöttek, a plébánián maradnak, hát így születtem én Farkaslakán és a plébánián. Amikor öt éves voltam, nagybátyám megtanított olvasni. Azóta a könyvek a társaim és vigasztalóim. Mivel a plébánián laktunk, így már egészen kiskoromtól fogva láthattam a papi életforma nehézségeit, velejáróit, és megszerettem.

Milyen, a papi létformához kapcsolható nehézségekkel találkozott gyermekként?

Amikor kisgyermek voltam, akkor volt éppen a békepapi mozgalom, s mivel nagybátyám Márton Áronnak osztálytársa volt, ezért megpróbálták őt is bevonni. Emlékszem, hogy többször milicisták vették körül a plébániát, minden ablakunknál és ajtónknál állt egy fegyveres, édesapámat bezárták a gabonásba, a pap bácsinál a bőrkabátosok,  édesanyám egész éjszaka sírt, és mi a húgommal, bár mi sem tudtuk, miért, de sírtunk torkunk szakadtából, egész éjszaka. Addig-addig zaklatták a nagybátyámat és minket is, hogy a stressztől tönkrementek az idegeim. Az otthoni iskolában minden felelés előtt elsírtam magam, nyolcadikos koromig csak úgy tudtam írni, ha bal kezemmel tartottam a jobb kezemet. Aztán persze soha nem volt baj vagy rossz jegyem, végig jó tanuló voltam.

Az általános iskolai tanulmányai után nem jelentkezett rögtön Gyulafehérvárra.

A helybéli iskolából az udvarhelyi Petru Grozába (ma: Tamási Áron) felvételiztem. Elsősorban azért maradtam otthon, hogy édesapámat segítsem. Az előbb említett érzékenységem és a felelések előtti sírásaim csak akkor szűntek meg teljesen, amikor elkerültem a helybéli iskolából. Az első évben, hogy erősödjem fizikailag is és lelkileg is, elkezdtem több sportágat is űzni. Ez oda vezetett, hogy elhanyagoltam a tanulást. Amikor ez világossá vált, az egyik tanárnőmtől akkora pofont kaptam, hogy máig sem felejtettem el. Azért adta, mert nem voltam buta, csak elhanyagoltam a tanulást. Aztán amikor elölről kezdtem, ösztöndíjas tanuló lettem. Amikor ott végeztem, csak akkor adtam le Gyulafehérvárra a jelentkezésemet. Ahogy ez kitudódott, meg is keresett az osztályfőnököm, hogy menjek Jászvásárba orvosira, támogat anyagilag, ha nem tudnánk fizetni, de ne menjek papnevelő intézetbe. Abban az évben ugyanis egy református osztálytársam is a teológiára jelentkezett, és ezért levontak az osztályfőnökünk fizetéséből. Emlékszem, osztályfőnöki órán gyakran megkérdezték, ki mit szeretne csinálni, ha érettségizett. Persze egyikünk sem mondta, hogy teológiát akarunk tanulni. Én azt mondtam, orvosira megyek, a másik osztálytársam pedig azt, hogy színész lesz.

Aztán elmentünk oda, ahol tudtuk, hogy nem hallgat ki senki, azaz a temetőbe, s megbeszéltük, hogy mind a ketten papok leszünk.

Ha az egyházmegyei schema­tizmusra vetünk egy pillantást, az abban szereplő évszámok arról árulkodnak, hogy a főiskolán sem alakult egyszerűen az életútja...

Azért mentem a Teológiára, mert ismertem már a papok életét, és szerettem Jézust. De sajnos az ott töltött időszak alatt nem csak jó hatások értek. 1971-ben megszakítottam a teológiai tanulmányokat, és 1976-ban folytattam. Én a katonaság alatt is lelkiismeretesen végeztem, amit rám bíztak. Nem néztem soha, hogy a káplár vagy a felettes látta-e. Tudtam, hogy Isten látja. Próbáltam valahogy békét tartani a román és magyar katonák között. Végül objektív okokból csak 1976-ban vettek vissza a főiskolára. Nem kellett elölről kezdenem a tanulmányaimat. 1979-ben fel is szenteltek. Ez idő alatt folyton fülembe csengett néhai tanárom, Huber József két mondata: „ Én úgy látom magán, ha valakire Isten rátette a kezét, arról nem veszi le, menjen el katonának, és utána jöjjön vissza.”

Mit választott papi jelmondatául?

Jelmondatom: „Végy oltalmadba, Istenem, mert neked élek.” (Zsolt 85,2). Azért választottam ezt, mert sok mindent megéltem, mire felszenteltek, és ezidő alatt sokszor igényeltem és meg is éreztem a jó Isten segítségét.

Hol kezdte meg áldozópapként Isten szolgálatát?

Gyimesközéplokon, ebben a nagyhitű és pap­szerető közösségben voltam káplán, innen pedig mondhatni a világ végére kerültem, Kidébe. 5800 katolikus volt Gyimesközéplokon, Kidében pedig 33, a tizenkét filiával együtt 61. Amikor eljöttem, 1986-ban, 26-an maradtak.  A Kidében töltött idő alatt nem kellett keresztelnem, sem esketnem, sem hittanórát tartanom. Csak temetni. Volt olyan tél, hogy a szentmisén én mondtam azt is, hogy „Béke veled!” és azt is: „És a te lelkeddel!” Annyira idősek voltak a hívek, hogy télen csak 8-9-en jártak templomba. Kidéből Kolozsvárra kerültem, a Szent Mihályba. Itt felemelő volt a művészekkel, írókkal, például többek között Kányádi Sándorral vagy Fodor Sándorral kötött ismeretség. Meg ott volt a színes kulturális élet, a filharmónia, a színház. Egyszer egy idős román néni (Stefania) hozott egy a filharmóniába szóló bérletet: „Menjen el, tisztelendő úr, minden előadáskor üljön a 46-os helyre, egész évre fizetem a helyét. Finomítsa lelkivilágát, hogy taníthasson!”

Kolozsvárról Miklósvárra helyeztek. Itt volt hét filiám és négyszáz hívem, jórészt bányászok. Köpecen tanítottam németet is, aztán elhívtak a Hittudományi Főiskola kihelyezett levelező tagozatára dogmatikát tanítani. Hét és fél év után, 1995-ben jöttem Csernátonba. Amikor ide érkeztem, volt némi ellentét a katolikusok és reformátusok között. Én törekedtem összekovácsolni az embereket, felekezettől függetlenül, imában és munkában. Foglalkoztam a gyerekekkel és az idősekkel is, igyekeztem ember lenni köztük is. Összehozott a reformátusokkal a közös munka, s a gyanúsítgatások elfogytak. Az a felfogásom: egy papnak ahhoz, hogy megfelelhessen az elvárásoknak, kell hogy legyen egy jó általános műveltsége és speciális teológiai tudása, jártassága a világ dolgaiban, azért, hogy ne féljen a hívek által felvetett problémáktól, kérdésektől. Igyekeztem mindig a prédikációimra így felkészülni. Ritkán kellett helyettesítsenek, mindig itthon voltam.

Sokféle közösségben töltött már több-kevesebb időt, volt olyan hely, ahol sok katolikus volt, és akadt felekezeti, de nemzeti szórványban lévő közössége is. Milyen tapasztalatokat gyűjtött szórványpapként?

Számomra Isten után az ember a legfontosabb, ezért mindig az emberrel foglalkoztam; nem a másvallású, hanem az ember jön szembe az utcán. Eddig 39 unitárius és református pappal kellett együtt dolgoznom, és mindannyian szomorúan búcsúztak, amikor eljöttem valahonnan. Kolozsváron, amikor oda kerültem, Denderle atya gyengélkedett, és temetni kellett helyette Octavian Sireagu költőt. Az akkor illegalitásban élő görög katolikus paptestvérek segítettek ki. Így kerültem bele a román pasztorációba is. Ezután Antonia nővérrel együtt román gyerekeknek két évig tanítottam a hittant, és miséztem, temettem románul.

Az ember tervez, szokták mondani. Most még három napig itt lesz Csernátonban. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Elsősorban törekszem mindig az egyház bajait, döntéseit belülről látni, és felismerni, mi annak a közösségnek a problémája, ahová helyeztek. Kidén, Válaszúton és Bonchidán a templomon a saját primiciás pénzemből kisebb javításokat végeztettem. Mindig a főpásztorral való együttgondolkodást tartottam szem előtt, hogy megértsem a szükséget, amiért az adott helyre helyeztek. Gyergyóremetén egy jó vonalon vezetett vallási közösség van. Szeretném megtartani, ahogy Orbán László prelátus úr elindította, de azért kicsit változtatni is. Örökké a múltra gondolva a mai világ követelményeivel nem lehet felvenni a versenyt. Arra kell törekedni, hogy a hívek lássák meg mindenben Istent.  A káplán által megpróbálom megszólítani a fiatalokat, az időseket őszintén szeretem. Sok minden rendbetenni való van ott. Szeretném megtartani azt a kapcsolatot a fiatalokkal, amit itt sikerült. Ugyanis az ő nyelvükön tartott bérmálkozási felkészítőkben kiderült számukra is, hogy ismerem a problémáikat, és tudok ezekben segíteni. Szeretném elérni, hogy legyen életcéljuk.

A papok évét hirdette meg a szentatya. Jakubinyi érsek úr több prédikációjában hangsúlyozta már, hogy imádkozni kell a hivatásokért, és tenni is értük. Ön mit tapasztalt az eddigi szolgálati helyein, vannak hivatások, csak a fiatalok nem merik vállalni?

Én eddig csak vegyes felekezetű közösségekben szolgáltam. Erről tudok beszélni. Tény, hogy aki egy vegyes felekezetű családból, közösségből származik, annak a hivatásában kárt tehet a környezet. Úgy gondolom, életpéldát kell állítani a fiataloknak. Egy pap legyen erős minden helyzetben, nyújtson biztonságot. Ezt tudom mondani: „Nézd meg az én életemet! Én is elestem, felálltam. Ha te is fel tudsz állni utána, és végig kitartani, akkor csináld!” Számít persze a családi háttér és az édesanya biztatása, imádsága. A pap  élete Jézusról szóljon, a hívek életéről kell, hogy szóljon a munkája.

Végül: mit üzenne azoknak, akik érzik magukban az Istennek szentelt életre való hívást?

Mindenkinek áldozatot kell hozni, úgy legyenek papok, ha az egyház célját a magukénak tudják. Változó és törvény nélküli világban sok a felkínált áru. Ha a hétköznapi ember nem is tud választani közülük, legalább a pap legyen az, aki az értéket képes megkülönböztetni a silánytól. A pap karolja fel az értéket, ennek nyomán haladjon az életben, és a céltól ne térjen el semmi áron. Ha elesik, keljen fel és menjen tovább! Ha szent nem is tud lenni, de próbáljon erős lelkű lenni abban az értelemben, ahogyan azt nagyapáink értelmezték, a többit az isteni kegyelem hozzáadja.

 

Kérdezett Dénes Gabriella