Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

Papi hivatások vasárnapjára

Mindig időszerű téma marad az ember küldetése, hivatása. Minden hivatás Istentől van, és nincs olyan ember, akinek ne volna valami szerepe Isten tervében.

A II. vatikáni zsinat tanítja, hogy a Szentlélek különböző karizmákat osztogat (LG 12). Olyan ajándékokat, amelyeket nem az egyéni üdvösségünkre, hanem a közösség szolgálatára kapunk. Jézus választ ki külön-külön mindenkit.

A papság nem egyszerűen szakma, hanem elhívás

Isten üdvözítő és megszentelő feladatára. Ki mondaná azt a házasságról, hogy szakma? Mindkettő szentség, és ahhoz, hogy rendesen és jól tudjuk vállalni, szükséges a keresztény nagykorúság. Ebben segíthet vagy visszatarthat a közvetlen környezetem. Hogy tudjak valamit vállalni, ha nem tudom, miről szól, mi az Isten terve azzal kapcsolatosan? Először Isten felkelti érdeklődésemet, valamit elrejt a vágyaim közé, és arra vonz, ami megfelel tehetségemnek, adottságaimnak.

A következő lépés rajtam múlik: elfogadom-e a meghívást? Isten nemcsak hív, hanem az elfogadásra is megadja a kegyelmét.

A papság egyféle atyaság, lelki atyaság. A pap lemond egyetlen család gondozásáról, hogy egy egész hitközösség gondjait hordozza. A hivatás betöltéséhez bizonyos képességekkel kell rendelkeznie. Például szükséges, hogy értelmileg vonzódjak hozzá: valamit megismerek Istenről, lehet, hogy csak keveset értek meg belőle, de vágyom utána. Kell azonban érzelmi vonzódás is: Istent kell szomjazni és érte vállalni valami jobbat, szebbet. A másik fontos feltétel, hogy akaratomat minden nap erre a döntésre irányítsam.

Legyen valakinek a papságra vagy a házasságra hivatása, fontos jó előre tudni, hogy egyikben se fog minden vágya teljesülni. Isten szándékosan megtartja azt az űrt, amit sokszor érzünk mi, papságra készülők, azért, hogy majd szeretetével betöltse. A két hivatás közti különbözőséget Karl Rahner példája világítja meg. Tegyük fel, hogy valaki egy ház előtt áll, kezében egy gyönyörűen éneklő fülemülével. Felnéz a háztetőre, és látja, hogy azon ragyogó galamb ül, és szeretné

magához ölelni. De ott énekel kezében a kis fülemüle. Az is kedves neki, azt sem akarja elengedni. Mit tesz hát? Egyik kezével a fülemülét tartva kúszik fel a háztetőre. Ott megfogja és magához szorítja a galambot is. Így mind a kettő az övé lesz. Ez a történet azoknak az embereknek az életét szimbolizálja, akik az Isten akarata szerint családot alapítva, társadalmi foglalkozást űzve építik Isten országát. De történhet ez másképpen is. Tegyük fel, hogy egy másik, szintén fülemülét tartó ember pillantja meg a gyönyörű galambot. Ez az ember bámulatát kifejező gesztussal önkéntelenül széttárja két kezét. Abban a pillanatban elrepül kezéből a fülemüle. Emberünk egy kicsit megütközik ezen, de a galamb utáni sóvárgás annyira betölti szívét-lelkét, hogy nem ér rá bánkódni, hanem sietve felmászik a háztetőre és magához öleli a galambot. Az ilyen ember a papságra készülőt ábrázolja, aki elvesztette fülemüléjét, de szép, önfeledt lelkesedése bizonyítja, hogy a galamb nem mese, nem álom, hanem minden valóságnál valósabb. Ha érte el is hagy mindent, nem vall kárt, mert a „mindig mindennél nagyobb Isten” lesz osztályrésze.

Ráduly István Zsolt