Vasárnap Logó

Keressen a katolikhos.ro oldalain:

Rendelje meg a teljes Szentírást

Ár: 30 lej

 

 

Ár: 50 lej

 

 

Bizonyosan feltámadt


Rembrandt: Szent Tamás hitetlensége,
1634. Moszkva, Puskin Múzeum

Lélekben álljunk az üres sír elé és képzeljük magunk köré mindazokat, akik azon a diadalmas vasárnap reggelen először értesültek Krisztus feltámadásáról.

Az őrök már elrohantak fegyvereiket eldobálva, nem törődve többé paranccsal, feladattal. A rémület szárnyakat adott nekik, és ők már ott állnak a nagytanács előtt és félelemtől vacogó fogakkal jelentik a történteket. Pedig ők nem is a feltámadottat látták, hanem csak az angyalt.

A nagytanács is meg van rémülve, de kiszámított, erőltetett nyugalommal intézkedik. Hazugsággal és vesztegetéssel igyekszik lehetőleg eltussolni az immár letagadhatatlan tényt. Még egy utolsó erőfeszítést tesznek a közvélemény megtévesztésére: „Mondjátok, hogy az ő tanítványai éjjel eljöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk!”

Íme a rosszakarat logikája; előtte áll a letagadhatatlan tény, a még remegő szemtanú, de egy pillanatig sem gondol az igazság elfogadására, hanem alkalmat keres a kibúvóra bármilyen áron.

S az asszonyok? Ott állnak ezek az egyszerű, hívő nők, s amint hallják az angyal szavait: „Nincs itt, feltámadott!”, máris sietnek tudtára adni a tanítványoknak az örvendetes eseményt. Pedig amikor elindultak a sírhoz azon a reggelen, ők sem gondoltak a feltámadásra. De most hisznek. Az angyal szava és az üres sír elég bizonyíték számukra.

A feltámadt Krisztus első üzenete tanítványainak szólt. Ez felrázta őket lelki aléltságukból, de a hír annyira hihetetlennek tűnt számukra, hogy  látni akarták a jeleket. Péter és János izgatottan sietett a sírhoz. János „látta és hitt”. Péter a fejét csóválta és még nem hitt. Szent Márk evangélistánál olvassuk, hogy a többi tanítvány egyenesen kételkedett a feltámadásról szóló első híradás valódiságában. Ezek az emberek nem álltak szuggesztió hatása alatt. Őket még a szemtanúk szava sem tudta volna meggyőzni. Magát a feltámadottat akarták látni.

A legszomorúbb látvány mégis a két, Emmauszba igyekvő tanítvány. A letört, reményvesztett alakja. „Mi pedig reméltük, hogy megváltja Izraelt, de már mindennek vége.” Reménykedésük csupán földi indíttatású volt, mert politikai megváltót vártak.

Nagy volt tehát a csalódás, amikor Jézus meghalt, mielőtt a hozzá fűzött reményeket teljesítette volna. Nagy szomorúságukban még a feltámadásról kapott első üzenetet is rémhírnek tartották.

Íme, mennyi riadt tekintetű, letört ember állta körül az üres sírt! Nem könnyű feladat személyesen bizonyítani be nekik a feltámadás igazságát. Egyedül csak Jézus képes ezt elvégezni. És meg is tette. Csatlakozott a két lehangolt emmauszi tanítványhoz, akik lelki vakságukban először nem ismerték fel. A jó ember békességével közeledett hozzájuk, hogy szívükhöz férkőzhessen. Segíteni akart rajtuk s megkérdezte, miért olyan szomorúak. Ők pedig elmondták azt, amivel csordultig volt a szívük; nagy csalódásukat a názáretiben, akitől Izrael szabadulását várták. És ő – a csodálatos idegen – szemrehányó szavakkal kezdte a lelki gyógykezelést. De az írásoknak olyan mély és meggyőző erejű magyarázatával végezte, hogy a két tanítvány szívéről eloszlottak a bánat felhői. Annyira egyszerűnek és világosnak látták a jövendölések értelmét, hogy valósággal megfoghatatlan lett számukra, hogy is nem jöttek rá maguktól a nagyszerű igazságra: „Nem ezeket kellett-e szenvednie Krisztusnak és úgy megdicsőülnie?” Csak amikor a lakomához ültek, és az idegen kezébe vette a kenyeret, hullt le a hályog szemükről… Akkor ismerték fel, de akkor már nem is látták többé. Jézus legyőzte ebben a két lélekben a hit minden akadályát, beléjük loptva az örömittas húsvéti napsugarat – s aztán eltűnt.

S a két vándor? Feledve fáradságot, éhséget, szomjúságot, otthagyva otthont, rokont, családi kört, rohantak vissza Jeruzsálembe hirdetni a nagy örömet: „Láttuk őt! Feltámadott!”

Egyszerre megváltozik a kép. A szemek felragyognak, a remény új távlatokat nyit meg, mert látták őt, ettek vele, tapintották sebhelyeit, hallották édes szavait…

A többit már tudjuk. A hit tüzei kigyulladtak a szívekben, és azokat többé nem lehetett kioltani. Az események forgatagában, a későbbi üldözések vérzivatarában, a bátor hangú prédikálásokban, a szenvedések hullámverésében éppen úgy, mint a katakombák csendes, meghitt összejövetelein, a dómok misztikus csendjében, mindenhol és mindig ez a gond osztja diadalait: „Feltámadott, amint megmondta!”

Ilyen lélektani hatása csak a megdönthetetlen ténynek lehet.

Fodor György