Vasárnap Logó

Üdvözlet a hősöknek

A történelemben élünk, és bennünk él egy emberöltônyi idôre a történelem. Milyen üdvös volna azt gondolni, tudni, hogy a világ „Isten nyelve”, amibôl egy szó vagy betû sem hiányzik, ahol minden kimondott szó, leírt mondat igaz lenne.

A két világháborút követô évek egyik hiánycikke volt egy nem iskolás, nem elhihetô, hanem a történelem színeit a maguk eredeti valóságából nem eltorzító történelmi összefoglalás. Az idôsebbek, akik átéltük a II. világháborút, s akik láttuk s személyesen tapasztaltuk gyermekként a háború borzalmait, soha nem felejtjük el. Itt, Gyimesen, Erdély legkeletibb részén van a Keleti-Kárpátok kapuja, ahol a szél is mindig jobban fújt, mint máshol. Évszázadok, évezredek óta ezek a hegyek és völgyek a hadak útjai voltak, és egy nagy temetôvé tették a háborúk. A népi emlékezet csak a két világháború áldozataira emlékszik. Az elesetteket hôsi halottainknak mondjuk, de valójában a politikusok áldozatai, akik tárgyalóasztalok mellett döntöttek országok és népek sorsa fölött, és küldték a háborúba fiatalok millióit. Azok az átkozott háborúk, annyi fiatalt elenyésztettek! Szörnyûbb volt azoknak, akik elvesztették szüleiket, testvéreiket, rokonaikat valahol Oroszországban, vagy ki tudja, hol, s nem adatott meg nekik soha, hogy bár egy gyertyát gyújtsanak a sírjaiknál. Öröm tölti el az ember lelkét, hogy végre az Európai Tanács kezdeményezésére beszélhetünk a két világháborúban elesett hôsökrôl, mivel ez a téma mostanig mély hallgatásra volt ítélve. A fronton elesett katonákat nem hôsöknek, hanem ellenségnek tekintették.

Megható volt a tábornok beszédét hallgatni, amit a Duna Televízió közvetített 2008. november 8-án. Beszámolt az anyaországi Hadtörténelmi Múzeum kiemelkedô tevékenységérôl. Döbbenetes volt látni a Don-kanyart, ahol a három napig tartó ütközet után csak néhányan maradtak, és azok is fogságba estek. Kevesen térhettek haza. A megszámolhatatlan keresztfa, ameddig az ember szeme ellát – hihetetlen látvány. Elszorult az embernek a szíve annak láttán, hogy az öreg veteránok olyan sok év után ellátogattak oda, ahol valamikor harcoltak, ahol elvesztették bajtársaikat. Koszorút és nemzeti színû szalagot vittek magukkal. Sírva mondta közülük az egyik: „Itt most nincs kinek átadni”. A magukkal hozott ajándékot ráhelyezték egy keresztfára: nyugodjanak békében.

Talán ennek a mûsornak a hatására írom e sorokat. Akkor hirtelen arra gondoltam, hogy ott, távol a hazától, szeretteiktôl, idegen földben vajon tudnak- e békében nyugodni? Mégis úgy gondolom, hogy igen, hiszen életük megváltozott, de nem szûnt meg, lelküket az örök otthon várta, s biztoson be is fogadta. Ez csak egy eset a sok közül, hány és hány ehhez hasonló hely van, amirôl nem is tudunk, hányan vannak, akiknek még keresztfát se állított senki. A két világháború millió halottjából mindenhová jutott. Most csak azokat említeném, akik itt, Gyimesen és a hozzánk nem messze esô ojtozi fronton, a Sósmezôn, Sósteleken (közel Kóstelekhez) estek el vagy sebesültek meg. Voltak, akiket a háború utáni békeszerzôdést követôen exhumáltak és máshol temették el. (Például a vasútállomástól nem messze a háború alatt eltemetett magyar és német hôsöket a csíkszeredai katolikus temetôbe költöztették át. Gyimesen, a kotumáci temetôben található három huszár, négy bajor és egy zsidó, akik 1916-ban haltak hôsi halált. A templomkertben eltemetett kilenc magyar honvéd a II. világháborúban esett el. Az elsô világháború után elég soká (1923-ban) Nagyszebenben megalakult a hadi sírgondozó egyesület, amely magyar, német és szász sírok elrendezését tûzte ki célul. Az egyesület egyik lelkes tagja, Schuell Aguszta az akkori gyimesi plébánossal, György Lajossal s a gyimesi hívekkel karöltve mindenik sírnak masszív anyakôbôl síremléket készített. Ezek az idôtálló sírkövek megmaradnak idôtlen idôkig. A templom kertjében pihenô honvédeknek fakeresztet állítottak, amit már többször felújítottak. A Gyimesen eltemetett hôsöket a hívek saját halottainak tekintik.

A csodálatosan szép Ojtozvölgyén ha végigmegyünk, mi is jutna eszünkbe, ha nem a nagy véres ütközetek, a sok jeltelen sír. Fent a hegyekben ott van Sósmezô és Sóstelek, nem is olyan messze Kóstelektôl. 1224 méteres magaslaton pedig Biricske. A biricskei ütközetnek 37 halottja, 101 sebesültje és 4 eltûntje volt.

Rupert Mayer
Rupert Mayer SJ

Az 1914 augusztusában létrehozott II. bajor hadtest tábori kórház-barakk alapja és a dekúngnak nevezett lövészárok, amely az egészségügyi létesítményt és a felszerelést védte, ma is felismerhetô, de nehezen közelíthetô meg, mert felvette az erdô. 1916 decemberében a Biricske-hegyrôl a Catumba elfoglalása volt a cél, ezen ütközet sebesültjei között volt Rupert Mayer tábori lelkész is. (Érdekes egybeesés, hogy 1916 novemberében Márton Áron hadnagyként az ojtozi fronton teljesített szolgálatot.) Rupert Mayer tábori lelkésznek egy lövedék térden alul szétzúzta a bal lábát. Az ütközet helyérôl visszaszállították Sóstelek kötözôhelyére, ahol az összeroncsolt lábat amputálni kellett, de itt nem részesülhetett megfelelô kezelésben, ezért a Gyepece-patak völgyén, Csügésen át a gyimesi vasúthoz szállították és onnan a kórházvonaton Mihályfalvára (Csíkszentmihály), ahol egy jól felszerelt magyar tábori kórház mûködött. Innen írta az elsô levelet szüleinek 1917 januárjában: „A sebesülés fájdalma nélkül, amit tapasztalnom kellett, a háború számomra nem lett volna az, amit vártam tôle, vagyis egy eszköz, ami által közelebb kerülhetek Istenhez”. Rupert Mayer néha beszélt az „Erdélyben megboldogult lábáról”, amit egy szanitéc Sóstelek kötözôhelyén temetett el.

Hogy jobban megértsük a 70 évvel késôbb boldoggá avatott lelkész érdemeit, szükséges, hogy valamit megismerjünk életrajzából: 1876. január 23-án született a németországi Stuttgartban. 1899-ben szentelték pappá. Egy év után felvételét kérte a jezsuita rendbe. Megalapította a Szent család nôvérei közösséget és az áldozó lelkek egyesületét. Az elsô világháború kitörésekor önként jelentkezett tábori papnak. 1914 augusztusában a II. bajor hadtest tábori kórházába osztották be. Késôbb áthelyezték a mozgó kórházba. 1915 nyarán Galíciában, majd a francia fronton és utána Erdélyben tevékenykedet. Elsô balesete az ojtozi fronton 1916 novemberében, a második 1917 januárjában történt. Magas kitüntetései közül elsônek kapta meg lelkészként a Vaskereszt elsô fokozatát. Kolozsvárról katonavonat szállította a szászországi Höchenmölsenbe, majd onnan márciusban a Kari Theodor kórházba, Münchenbe. München falábú apostola folytatta munkáját. Három alkalommal tartóztatták le. 1945. november 1-jén mindenszentek miséjét végezte a Szent Kereszt-kápolnában, a prédikáció alatt agyvérzést kapott, s pár órával késôbb elköltözött ebbôl a világból. 1950- ben elindították a boldoggá avatási pert, és aránylag rövid idô múlva, 1987. május 3-án II. János Pál pápa avatta boldoggá.

A jeltelen sírokban nyugvó áldozatok testvéreink voltak, nekik nem jutott szemfedô, nem jelölte sírjukat kereszt, nem állt ott imádkozva hitves vagy szülô. A névtelen hôsök, akik jeltelen sírokban porladnak, az irántuk való szeretet és kegyelet kötelez, hogy soha ne feledkezzünk meg róluk. A valahol még fennmaradt, megôrzött kereszt legyen szent hely számunkra, amely nem csak az emberi kegyetlenséget, békétlenséget és azok áldozatait jutatja eszünkbe, de felhívás a szeretetre, békére és egymás megbecsülésére.

Mécs László a Vadoncba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld és a Kárpátokban megvakultam címû verseiben megrendítô emléket állít a háborúk áldozatainak, és mélységes együttérzést fejez ki. Gyóni Géza költô maga is az elsô világháború hôsi áldozata. A háború borzalmainak Csak egy éjszakára küldjétek el ôket címû versében állít emléket és hívja tettre az igazi bûnösöket: „Csak egy éjszakára küldjétek el ôket: / Gerendatöréskor szálka keresôket. / Csak egy éjszakára: / Mikor siketítôn bôgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának.”

Csodálatos, hogy ezt a világtól elzárt falut, Sósteleket ajándékozta meg a gondviselés München apostolának, korunk egyik legnagyobb egyéniségének, Boldog Páter Rupert Mayer jezsuitának lábereklyéjével. Az eltemetett ereklye emlékére állított kereszt és emlékmû nem feledtetheti el sem az ereklyét, sem a háborúk névtelen áldozatait. A kereszt, valamint a mûemlék elkészítését a kósteleki esperes- plébánosnak, Salamon Antalnak köszönhetjük.