A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Tanácskozásra és döntéshozatalra gyűlnek össze Kolozsváron Erdély magyar cserkészvezetői. Február 18-án találkoznak az évente megrendezett közgyűlés alkalmával, szavazattal döntenek az elkövetkezendő idő terveit, problémáit illetően. Ez az egyetlen olyan fórum, ahol a legtöbb csapatvezető megjelenik, a találkozás elengedhetetlen a közös munka egységes és hatékony megvalósításához. Az egész napos tanácskozást az immár hatodik Országos Cserkészbál követi, az RMCSSZ Kolozsvár körzetének szervezésében.

Csíkszentsimonban egy éve működik a nyugdíjasok cso­portja a Gyulafehérvári Ca­ri­tas Családsegítő Szolgálat keretén belül, kétheti rendszeres­ség­gel tartott találkozókkal.

A lelkes csapat február 4-én farsangi kosaras bált szervezett, amelyre családjaikat és hasonló korú falus feleiket hívták meg, illetve a csatószegi nyugdíjasok csoportját is.  A gondos előszervező munkáknak megvolt az értelme, hisz 150 körüli volt a résztvevők száma. Nemcsak a kosarak voltak leterítve szebbnél szebb terítőkkel, de érezhető volt, hogy a szívek is ünneplőbe öltöztek erre az estére. Fábián László polgármester köszöntője után a csoport tagjai énekekkel, verssel léptek fel, amelyeknek közös jellemzője volt, hogy a nyugdíjas korral járó terheket, gondokat humoros formában mutatta be. Szó esett ezekben a lapos pénztárcákról, a kormány üres ígéreteiről, az állandó reményről, hogy egyszer majd csak könnyebb lesz a nyugdíjasok élete.

Ünnep és hétköznap Szentkatolnán és filiáiban 

Bíró Lajos magyarországi püspök 2010 februárjában Csíksomlyón lelkigyakorlatot tartott a ferences kolostorban. Az egyik alkalommal arról beszélt XVI. Benedek pápa nyomán, hogy nagyon sokan a mai emberek közül szórakoznak, de nem ünnepelnek. Akkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy az érsek úr által rám bízott egyházközségben, amely Szentkatolnát, Hatolykát és Kézdimartonfalvát foglalja magában, a meglévő ünnepeket úgy kellene gyarapítani és összhangba hozni, hogy minden korosztályt ünnepeljünk, és minden korosztály ünnepeljen. Ez lassan-lassan kialakulóban van minden közösségben más-más ütemben. De mielőtt erre részletesebben kitérnék, szeretném gondolataimat megosztani az ünneppel, ünnepléssel kapcsolatban.

Az idén is ott voltak az erdélyi egyetemisták a KELET-en, vagyis a Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek IV. Találkozóján, amelyre február 3–5. között Debrecenben, a Szent József Gimnázium, valamint a Svetits Intézet épületében került sor. Az idei találkozó mottója: „Tekints kelet felé, és nézd az örömet, amely Istentől jön” (Bár 4,36). Mintegy 140 diák vett részt rajta. Az alábbiakban Becze Csilla kolozsvári egyetemista osztja meg élményeit olvasóinkkal.

Február 11-én tartották a szokásos „kisbúcsút” a szaniszlói római katolikus templomban. Az ünnepi szentmise középpontjában a Lourdes-ban megjelenő Boldogságos Szűz Mária volt, aki így vallott magáról: „Én vagyok a szeplőtelen fogantatás”. A nagy hideg ellenére sokan eljöttek a szentmisére, melyet idén Néma Sándor kálmándi plébános celebrált, a szentbeszédet pedig Vass Lóránd, a nagybányai Szentháromság plébánia segédlelkésze tartotta. Ebben többek között egy történetre emlékezett: „A nagymama imádkozni tanította az unokáját. Türelmesen mutatta neki, hogyan kell keresztet vetni az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A gyermek egy pillanatra megállt, a nagyanyjára nézett és megkérdezte: van Atya, van Fiú, van Szentlélek, de hát az Anya hol van? És valóban, a Szűzanya hol van? Nem tette még fel senki ezt a kérdést magának? Ott van, ahol a többi édesanya is, a háttérben. Ha átlapozzuk a Szentírást, azt látjuk, hogy Máriáról ritkán esik szó, pedig Jézus életének szinte minden fontos eseményénél ott van. Vele örül és vele szenved. Ez az édesanyák alázata, a szerető szívek alázata. Ha eljön az idő, félreáll, de soha nem hagy magadra.”

A Házasság Hetét február 13–19. között azért (is) szervezték, hogy ne Bálint/Valentin napról szóljon minden e periódusban, hanem a házasságról! A kezdeményezésre egy levél hívta fel szerkesztőségünk figyelmét, amelyben ezt olvashattuk: „Sokkoló volt számomra egy ismerősömmel való beszélgetés, aki elmondta, hogy két abortusza után 31 évesen, ha már megint jön a gyerek, akkor bevállalják élettársával… Ekkor apropóztam, hogy most már akkor igazán összeházasodhatnának… Ő felháborodottan elutasította még a házasság gondolatát is… Szomorú… Pár perc múlva egy másik ismerősöm az alábbi linket küldte: www.hazassaghete.hu.

Február 3–5. között a csík­somlyói Jakab Antal Konfe­ren­cia-központban szervezték meg a feleségek és édesanyák lelki hétvégéjét. A Gyulafehér­vári Fő­egyházmegye Paszto­rá­lis Bi­­zottságának Család-munka­csoportja által szervezett rendezvényen ez alkalommal több mint 110 feleség és édesanya vett részt. A mottót, ami köré a hétvége eseményei tömörültek, a közismert Indulj és menj! című dal refrénje képezte: Küldelek én, megáldlak én, csak menj és hirdesd szavam! Péntek este egy rendkívül kreatívra sikeredett témára való ráhangolódás után a résztvevők választhattak a számukra felkínált kézműves-foglalkozások közül. A szombat délelőtti történések az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítésére adtak lehetőséget, a délután folyamán pedig a szentegyházai György Ida előadása révén a résztvevők többek között arra kaptak buzdítást, hogy próbáljanak meg az irgalmas és megbocsátó Isten lelkületével tekinteni a férjükre és a környezetükben levő emberekre, hisz ez az egyik alappillére a missziós lelkületnek. Ugyanakkor konkrét „szeretettippeket” kaptak annak kapcsán, hogy miként szeressék férjüket. Az egyes témák kapcsán tanúságtételek hangzottak el, majd a jelenlevők kiscsoportos tevékenységekben mélyítették el az elhangzottakat. A hétvége alatt sor került közös imára, szentségimádásra, de nem maradt el a közös játék, a tánc, a kötetlen együttlét sem.

Február 7-én tették közzé annak a pályázatnak az eredményét, amelyet a következő világtalálkozó lógójának tervezésére írtak ki.  A pályázat nyertese Gustavo Hugue­nin, 25 éves brazil fiatal, aki a pályázat szervezőinek így nyilatkozott:  „A ver­senyen részt venni számomra hit­vallás volt.  Azzal a reménnyel jöttem, hogy esetleg az elődöntőbe kerülök. Majdnem lemaradtam a versenyről, utolsó nap küldtem el a munkámat, de valahogy éreztem, hogy ez fontos, megtettem mindent, amit lehetett, de meglepődtem, amikor hallottam, hogy én nyertem meg. Isten kegyelmének tulajdonítom” – mondja Gustavo, aki Cantagalo városból való, a Legszentebb Oltáriszentség plébániának tagja. Grafika és dizájn szakon végzett. „Számomra nagy öröm tudni, hogy az én munkámat fogják felhasználni a katolikus világ legnagyobb eseményén” – mondta a tervező, aki gyerekkora óta hívő katolikus, 19 éves korától a karizmatikus megújulás egyik imacsoportjának tagja, az oltáriszentség rendkívüli kiszolgáltatója, és benne van a karizmatikus mozgalom országos kommunikációs bizottságában.

• Miért keressük még mindig azt, amiből már oly gyakran kiábrándultunk? Miért keressük még mindig a másikat semmibe vevő foglalatosságot, a kicsinyes vágyakat kielégítő, alpári szórakozást, ami már amúgy is megvan a világban? És miért nem keressük az igazi örömnek a helyét? Olyan helyet, ahol megtapasztalható az Isten jelenléte?

• Elnehezedtünk! Nemcsak a lábunk nehezedett el, hanem a szívünk is. Alig várjuk, hogy leüljünk, hogy bódulatba, álomba merüljünk.

IV. parancsolat (4/2. rész)

Kötelesek biztosítani lelki nevelésüket is. „Halálos bűnt követünk el, ha ezt a nemzedéket nem kezdjük el azonnal a keresztény hitre, erkölcsre és nemzeti önérzetre nevelni” – mondta a nemzet nagy tanítómestere, Nemeskürthy István. Minden keresztény magyar családban a gyermek első „papja, hitoktatója” az ő vallásos édesanyja. Feltéve, ha az vallásos, mert ma sokan nem azok! Aki szíve alatt hordozva imádkozott érte, az összeteszi később is két kicsi kezét az imára, megtanítja édesapjával keresztet vetni, megkereszteltetik, megszerettetik vele a templomot, így mire elsőosztályos lesz, már imádkozik!

Romániai ősbemutató 

„Hát nem mindannyian zarándokok vagyunk, állandóan úton, emberek, akiknek nincs maradandó lakásuk a földön?” (Karl Rahner) A 20. század nagy teológusának szavai nem éppen derűs gondolatokat ébresztenek az Istentől elzárkózó olvasóban. Hiábavaló egy életet feltenni a tömbházlakásért, a palotáért, a pénzért, mert az útnak egyszer a vége, a lakás elveszíti jelentőségét… A lényeg, a fő kérdés: ki, mi vár az út végén? „Utunk célját Istennek hívják” – válaszol Rahner. Istenhez menni kell, meg kell őt keresni. A napokban Sebestyén Aba előadásában elhangzott, Kocsis Istvántól származó gondolat szerint „az önmagunk legyőzésén alapuló felemelő érzés” lehet a hozzá vezető út vezérgondolata. Az állandóan kereső-kutató ember megpróbálja az életutat lemodellezni, 40–50–80–100 életévet belesűrít néhány napos, néhány hetes istenkeresésbe: zarándokol.  Ez lelki gyógymód, alkalmas a hit megszerzésére, megerősítésére, megtartására. Leszögezhetjük, hogy a zarándoklat lehetősége mindenki előtt nyitva áll! Szent Péter nem volt tisztában hite szilárdságával (mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem). A hitelgyengülés veszélye bennünket is fenyeget. Hitminőség dolgában mi sem vagyunk tisztában önmagunkkal. A za­rándok számára a zarándoklat gyakorlás a vízen járásra, a próbatételes helyzetek, napok, évek átvészelésére, önmagunk legyőzésére.

Száz éve halt meg: 

Kiss József. Marosvásárhelyt született 1865. március 11-én. A középiskolát Marosvásárhelyen, a teológiát Gyulafehérváron végezte. 1888. július 12-én szentelte pappá Lönhart Ferenc püspök. Petrozsényben és Segesváron volt káplán. Nagysinken, majd Szerdahelyen szolgált plébánosként. 1912. február 18-án halt meg.

Szerintem a felejtés olyan dolog, amit akkor tudunk elkövetni, ha számunkra nem annyira fontos az, amit éppen elfelejtünk.Nem tudjuk elfelejteni azokat az eseményeket, amelyek számunkra fontosak, mert ott bent valami emlékeztet rá, hogy feladatunk van. (Málnási Ildikó, 18 éves, Csíkmindszent) 

Nekem a felejtésről elsőre kellemetlen dolgok jutnak eszembe, például reggel kések el a suliból, de még nem indulhatok, mert elfelejtettem, hova tettem le a telefonom, vagy elfelejtem feltenni a szemüvegem, s csak az udvaron jövök rá, hogy nem látok rendesen, vagy kölcsönadok valakinek valamit, s elfelejtem, hogy vissza kellene adja... S mikor leesik, az olyan kínos...

Bizonyos értelemben viszont jó is tud lenni a felejtés, sőt, szükséges, ha egy rossz élményt sikerül elfelejteni, vagy egy reménytelen szerelmet. (Jaj de jó, hogy felejthetek! ) Érdekes, hogy az emlékeimben mik azok, amik megmaradtak, és mik, amik elfelejtődtek. Vagy volt egy-egy pillanat, amikor eldöntöttem: na ezt nem akarom elfelejteni! Nem akarom, hogy csak úgy elfelejtsem a jó élményeimet, bár talán a rosszakat sem (mert idővel megszépülnek, s csak mosolygok rajtuk), még ha kicsik is, ezért is írok naplót, s mikor újraolvasom, egy csomó mindenen elcsodálkozom, hogy tényleg, ilyen is történt velem.

Kicsit ellentmondásos, de nem tudnám meghatározni, hogy jó vagy rossz felejteni. Valahol a kettő között. (Rétyi Dorottya, 17 éves, Csíkszereda) 

A felejtés olyan, mint amikor elveszítünk egy számunkra fontos dolgot. Az életben vannak kellemes emlékek, s fájdalmasak is, és ha elfelejtjük őket, olyan, mintha az életünkből kivennék azt a dolgot. A rossz dolgokat sem szabad elfeledni, mert a negatív dolgokból tanulhatunk és legfőképp erősödhetünk általa. A feledés olyan, mint amikor egy kirakósból kiveszünk egy pár elemet. Akkor már nem áll össze a kép... Felejtés helyett inkább bocsássunk meg és tanuljunk meg épülni. (László Olivér, 18 éves, Csíkszereda)

Tartsatok bűnbánatot! 

Márciusi témánk – nagyböjt lévén – a bűnbánat. A múlt hónapban a tízparancsolat ismeretéről kellett számot adnotok. Ez a téma szorosan kapcsolódik tehát az előzőhöz. Bizonyára hallottátok már az idén is a nagyböjti felszólítást: Térjetek meg, tartsatok bűnbánatot!