Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Fészekmeleg

Sokunk számára ismerősen csenghet ez a mondat, életünk folyamán talán már sokszor megtapasztaltuk ennek megvalósulását. Mindennapjaink során számos olyan helyzet adódhat, amikor azt érezzük, előttünk, mögöttünk bezárult egy ajtó – talán végérvényesen. Egy betegen született gyermek, egy hirtelen jelentkező betegség, egy szeretett személy elvesztése, munkanélküliség – olyan történések, amelyek arra engednek következtetni, hogy életünk egyik fejezete lezárult, Isten becsukott egy ajtót.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi az első reakciónk, amikor szembesülünk ezzel a ténnyel. Ilyenkor talán kevesebben vannak azok, akik békességgel a szívükben egyszerűen csak tudomást vesznek a történtekről. A legtöbben talán éppen az öklünket rázzuk az ég felé, kérdezve, miért történik mindez, és miért éppen velünk történik. Zörgetünk, sírunk, kesergünk. Nem értjük, ami velünk, körülöttünk történik. Közben megfeledkezünk arról, hogy van egy szerető Istenünk, aki ismeri gyötrődéseinket, kételyeinket, aki hallja sóhajtásainkat.

Világosan emlékszem életem, életünk néhány olyan szakaszára, amikor partra vetett halként vergődtünk egy-egy becsukott ajtó előtt. Szinte újra átélem azokat az érzéseket, amelyek akkor éltek bennem, a haragot, a szomorúságot, a jövőtől való félelmet, a bizonytalanságot. Eszembe jut, amikor nem sokkal a házasságkötésünk után azzal kellett szembesülnöm, hogy újdonsült férjem egyik napról a másikra munkahely nélkül maradt. Mint minden „friss” családfő, többek között ő is arra vágyott, hogy biztos megélhetést nyújtson a családjának. És erre válaszul elveszíti a biztosnak tűnő állását. Vagy egy másik eset: izgatottan vártuk első gyermekünk születését, remélve, hogy néhány napon belül már a saját otthonunkban örvendezhetünk egymásnak. Igen nehéz volt szembesülni a kijózanító valósággal, hogy életre szóló betegséggel született, és még az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán megéri-e az estét. Mindkét történés alaposan felforgatta megszokott, kényelmes életvitelünket. Egyikkel sem volt könnyű szembenézni, hosszas vajúdási folyamat eredményeként jutottunk el annak felismerésére, hogy mindezekről tud Isten, és ő már előkészítette számunkra a szabadulás lehetőségét. Nehéz volt felismerni és elhinni azt, hogy Isten kezéből nem eshetünk ki, igazából nem történik más, csak éppen „átpottyant” egyik kezéből a másikba. Már kész nála a megoldás, csak a kellő pillanatra vár, hogy közbelépjen és cselekedjen. Fejtörést okozott annak elfogadása, hogy az ő időzítése nem talál a miénkkel. Hiszen mi türelmetlenül vártuk az új munkahelyet, és még türelmetlenebbül azt, hogy első gyermekünkkel több hetes kórházi kezelés, orvosi beavatkozás után végre átléphessük otthonunk küszöbét.

Mi a teendő egy ilyen helyzetben? – fogalmazódik meg az ésszerű kérdés. Nincs más választásunk, ki kell várni Isten időzítését. Közben meg kell próbálnunk elhinni azt, hogy ő mindig jobban tudja, mint mi, mikor mire van szükségünk, mitől leszünk igazán boldogok. Bíznunk kell abban, hogy ő a megfelelő időben majd valahol máshol kinyit egy ablakot. Türelmetlenségünkkel ne vágjunk a dolgok elébe! Ne akarjuk megoldani helyette azt, ami nem a mi dolgunk. De mindenképpen tegyük meg a magunk részét! Csendben figyeljünk, várakozzunk és imádkozzunk. És amikor végre megnyílik az a bizonyos várva várt ablak, legyünk nagyon hálásak érte a teremtőnek, dicsérjük őt jóságáért és hűségéért.