Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

December a Szűzanyával

A lélek adventi készülődéséhez kell a Szűzanya példája! Mária adventjárása a legértékesebbet őrzi és készíti elő az emberiség számára: a Messiásban, Fiában a béke, igazságosság és kegyelem országát, az Istennel való megbékélést és találkozást. Mária mindezt meghozza a szomjas, vágyakozó lelkeknek. Szerte a világon, az évezredek folyamán élt a vágy a lelkekben  Istennek közénk való leereszkedése után. Sokan küldték sóhajukat Homérosszal az éghez: „Mint a fészkéből kiesett madár vágyakozik utánad a lelkünk”; Szophoklésszel kezüket tördelve ostromolták az eget: „Ha te nem jössz segítségünkre, jóságos ég, elveszünk.” Mária e vágyak megvalósulásának hordozója…

Advent a legmegrendítőbb s egyben leggyengédebb isteni leereszkedést hirdeti: gyermek lesz az Isten. Nagy az Isten, amikor teremt és létbe hívja a világegyetemet. Még nagyobb, amikor ebbe a csodálatos palotába, a nagy mindenségbe beleállítja az embert, mint tulajdon lelke halhatatlan, szabad akaratú, szellemi élettel megajándékozott képmását. Mindezeknél nagyobb, mert a szeretet, puha ölelés, melegség, gyengédség legnagyobb mértékét adja nekünk, amikor gyermekké lesz. Gyermekként akar belépni közénk. Gyermekként, aki a gyengeség, kiszolgáltatottság, függés, másokra szorulás, tehetetlenség képe – pontosan ez az, ami a gondviselő Istent az emberré levésben irányította! A gyermekséget, a gyermeki állapotot akarta megszentelni, megtiszteltetésbe, méltóságba emelni. A szó teljes értelmében a saját gyermekségével akarta megváltani a gyermekeket. Amikor Mária gyermeke, a kisded Jézus belép a világba, a gyermek értékelése merőlegesen felfelé ível.

A hívő szülő szemében a gyermek Jézus visszfénye, mert Jézus is egy gyermek képében jelenik meg. Minden anya, még ha nem gondolna is rá, Mária képmása. Ezért karácsony igazából és elsősorban a gyermekek ünnepe, és a gyermeküket szívük alatt hordozó anyáké. Mert Jézus is egy édesanya szíve alatt, magzatként kezdte közöttünk életét. Ha pedig mégis lehet – elvben – az Isten nagyvonalúságában fokozatokat megállapítani, még gyermekké levésének misztikus nagyságánál is nagyobb az, hogy nem közvetlenül az égből alászállt gyermekként lépett közénk, hanem végigélte az emberré levésnek, a magzatnak kilenc hónapját is egy szűzi édesanya méhében. Nagy volt Jézus, mint próféta, mint csodatevő, mint tanító, de szelíd és alázatos szeretetét, istenségének mérhetetlenségét, közénk való leereszkedésének titokzatosságát soha annyira meg nem mutatta, mint mikor édesanyja méhébe zártan, adventi várakozásban végigélte a magzat életét, sorsát.

Az isteni Igének ezzel a kilenc hónapjával „szentséggé” vált a fogamzás titka. Azóta, hogy a Szentháromság második isteni személye magára vállalta azt, tisztelettel és csodálattal kell tekintenünk minden egyes magzatra; az csak szeretetnek és önfeláldozásnak lehet élő, személyes tárgya, nem pedig felelőtlen önzésnek, elutasító kegyetlenkedésnek. A magzatot hordozó nőre pedig úgy kell tekinteni, mint szent titokra, el nem választva őt soha attól a fölséges képtől, amelyet a várandós istenanya ébreszt bennünk. Mária óta az áldott állapotban lévő édesanya különösképpen is Isten terveinek forrása, misztikus fakadása.

Mária szíve alatt hordozza az Ószövetség és összemberiség adventi vágyait; várandós állapotban minden édesanya méltóságát; gyermekében pedig minden gyermek felemelését. Nem csoda, ha lelke most egyetlen forró szeretetima. Úgy imádkozik ő, ahogyan csak szeplőtelen anyai szív tud imádkozni… És ez az adventi könyörgés felhatolt az Isten trónjáig.

A Szent Szűz Jézust-váró lelkét semmi sem tudta megzavarni. Istenre való hagyatkozása azonban nem volt azonos az események fásult szemlélésével, hanem a legtöbbször ő maga, személyes döntéssel lépett rá a megoldás útjára. Amikor pedig nem látta tisztán, hogy Isten tervei mire szolgálnak, akkor is élt lelkében a bizonyosság: Isten jobban tudja! Ez a meggyőződés töltötte el akkor is, mikor gyermeke várásának utolsó szakaszában a legnagyobb gondok, kétségek csapásaként nehezedett lelkére a császári rendelet, mely szerint Józseffel együtt illetékességi helyére, Betlehembe kell mennie, összeírás végett, mert családjuk onnét származott. Csak emberi szemmel úgy hatott ez a nem várt esemény, mint villámcsapás és szinte lehetetlenséggel határos követelmény. Mária emelkedett lelke azonban rögtön Isten szent terveit látta kibontakozni az események látszólagos ellentmondásából, hangzavarából.

Mária a betlehemi „barlang” tanításának meghirdetője. Azóta is a betlehemi istálló tanítását tanulmányozzák mindazok, akik a lelki nagyság csúcsaira akarnak feljutni, akik meg akarják érteni, mi is az irgalom. Ebbe a mélységbe és kiüresítettségbe, a betlehemi „istálló” elhagyatottságába és szalonok rafináltságával dacoló egyszerűségébe szállnak le azok, akik a lelki nagyság világába akarnak feljutni.
A hiúságból és gőgből kivetkőzni akarók és a felszabadult szellem magasságai felé szárnyalók szenvedélyesen keresik Betlehem tanítását. A betlehemi barlang misztériuma ez: mélybe szállás – és felemelkedés. A világ nem szereti a lélek mélyébe váló leszállást: a megalázódást, a gőg, a bűnök és vétkes szenvedélyek felismerését és felszámolását, mely nélkül pedig nincs felemelkedés az erények világába. Ez az irgalom megsejtésének útja: mélybe szállás és felemelkedés.

Mária pólyába takarja gyermekét: egy földön járó édesanya az Ég gyermekét, a Szentháromság második személyét, tulajdon gyermekében az Istent – így bízza ránk önmagát az irgalom.

Édes kötelékek ezek Mária kezében, mert általuk a Föld lakója lesz az Isten, sőt egy lesz közülünk, emberi természetünk sorstársa! (irgalom!) Mindezekhez a mennyei Atya nem kért egyebet a Földtől, csak egy anyai szívet, aki Fiát fogadja és „pólyába” takarja. (Lk 2,7) Miközben Mária pólyába takarta gyermekét, széttéphetetlen szeretetkötelékek alakultak ki közte és gyermeke között, melyekből nemcsak a názáreti meghitt boldogság szövődik majd, hanem a leghűségesebb anyát odaállítják a történelem legmegrendítőbb viharába, a Golgota tövébe. Irgalmasság – rendíthetetlen kötelék számunkra is, egy szövetség, amelyre nagy szükségünk van. A bölcső fölé hajló Mária, a Gyermekét pólyába takaró, jászolba helyező Szűzanya. Olyan remeklése Istennek, hogy végül itt, a földön ő maga sem akart ennek az anyai szívnek szeretete nélkül élni. Az anyai szív lett Jézus felcseperedő életének istápolója. Ha az irgalmas Isten nem akart a Szűzanya anyai szeretete nélkül élni, mi se akarjunk. A mindenható és irgalmas Isten számunkra is adja önmagát, hogy pólyálgassuk őt saját életünkben, közösségeinkben.

A karácsony áldottá és elmondhatatlanul boldoggá tette Máriát. Most már nincs többé egyedül, nem veszi körül őt csend és hallgatag mélység… Most már megérti, hogy egész élete, szépsége nem saját magáért van, hanem Istenért. Karja a legmelegebb és legédesebb bölcső lett, melybe Isten azt helyezte el, akit maga is Gyermekének nevez. Minket is tegyen a karácsony áldottá és elmondhatatlanná, hogy boldogak lehessünk. Isten a mi kezünkre is rábízza életét, Jézusát. Most már nem vagyunk mi sem egyedül.