Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

III. parancsolat (13/1. rész)

Don Bosco Szent János, az olasz ifjúság nevelője egy alkalommal Turinban lelkigyakorlatot tartott a fiatalkorú bűnözők börtönében. Hogy kényes hallgatóit megjutalmazza fegyelmezett viselkedésükért, megkérte a börtön igazgatóját, hogy e fiúk az ő vezetésével kirándulásra mehessenek. Az igazgató kikacagta. A felelős minisztérium mégis engedélyezte, de rendőrség kíséretében. Az utóbbit Don Bosco nem vette igénybe. Háromszáz fiúval elhagyta a börtönt, s lelkükre kötötte, nehogy megszökjön valaki. A hegyekben misézett, a fegyencek áldoztak, majd játék következett. Énekszóval tértek haza. Senki sem hiányzott. A hír még Londonba is eljutott, ahonnan az angol nevelésügyi miniszter személyesen kereste fel, hogy áruja el bámulatos sikerének titkát. Ő csak ennyit mondott: Nevelésem sikerének titka a gyakori szentáldozás!

Mostanig láttuk, hogy a szentmisében Isten az ő szent fiát ajándékozza nekünk. A szentáldozásban magunkhoz véve vele egyesülhetünk! Ha pedig ilyen drága kincs: mi az oka annak, hogy mégis oly sokan visszautasítják? A hitetlenség biztos nem, mert aki ilyen, az nem hinne az átváltoztatásban sem. Nincs magyarázat arra sem, hogy ha valaki részt vesz a felajánláson, jelen van az átváltoztatásnál, miért torpan meg az áldozásnál. A szentáldozás ugyanúgy hozzátartozik a szentmiséhez, mint az aratás a vetéshez. Ki lenne olyan buta, hogy elvégezné a szántást, vetést, de nem aratná le a termést? Így vagyunk a szentmisével is. Milyen meggondolatlan az, aki Jézust magától elutasítja. A szentáldozás Istennek olyan nagy ajándéka, amelyet mindenkinek el kellene fogadnia. Nem elég csak a papnak áldoznia!

Latinul az áldozást „communio – communi unione”-nak, azaz: kölcsönös egyesülésnek mondják. Isten akar egyesülni népével. Veled is. Nem elégszik meg azzal sem, hogy csak néhányan, mintegy küldöttségben áldozzanak. A többségnek van ott a helye, nem pedig fordítva.

Jézus tanította: „Bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek!” (Jn 6,53). „Az én testem étel, az én vérem ital” (6,55). Aki testét nem táplálja, az hamar meghal. Aki a szentáldozást eldobja lelkétől, mi lesz azzal?  A szentáldozás ezért nem a kiválasztottak kegye, hanem Isten egész népének, földi zarándokegyházának isteni kenyere. „Vegyétek-egyétek!” – mondja Jézus (Mt 26,26–29). Ez minden jelenlévőnek szól. Krisztusi parancs. A szentmisén pedig mindenki meghívott. Az egyházi parancs csak a minimális teljesítményt állapítja meg, hogy évente gyónjál és legalább húsvét táján áldozzál! (III. parancsolat). De ez csak annyit ér szegény lelkednek, mint amennyit érne az, ha egyszer, húsvétkor táplálkoznál. A ritka áldozásból soha nem lesz virágzó, erős krisztusi élet. Isten azért adott kenyeret, hogy megegyük. Jézus is szándékosan választotta ezt, mert a kenyér mindenkinek, még betegségben is ennivaló.  A szentmise pedig lakoma. Lakomára azért megyünk, hogy ott táplálkozzunk.

Egy kivétel van: azok esete, akik súlyos akadályok miatt nem áldozhatnak (rendezetlen házasságban élők, élettársi viszonyban levők). Ők nem áldozhatnak. Hányszor láttam, milyen szívesen megtennék, de nem lehet, mert saját magukat zárták el a szentség vételétől.

De te miért nem járulsz gyakran a szentáldozáshoz? Pálcát törsz az áldozókon. Megszólod, pletykálod őket. „Nem vagyok méltó” – mondod. Ezt az érvet sem te találtad ki, hanem egyházad adja ajkadra, de ezzel folyatja: „...hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Éspedig a gyakori szentáldozással.

Ha azt vesszük, soha senki sem méltó a szentáldozásra. A pap sem, te sem. Mert gyarlók, bűnösek vagyunk. De tudjunk megbánni, gyónni! Akkor szabad és kell áldozni. Aki súlyos bűnben áldozik, az szentségtörést követ el. A keresztény ember normális lelkiállapota nem lehet az, hogy állandóan az ördögé, mert súlyos bűnben él, és csak húsvét táján egy pár napra tér vissza Istenhez. Hogy aztán újra az ördög karjába vesse magát egy egész évre, a következő húsvétig. Miközben buzgón hangoztatja: én vallásos ember vagyok!

A szentáldozás eltörli a bocsánatos bűnt gyónás nélkül is. A bevezető részben a szentmise is. Nincs akadálya annak, hogy áldozni menj. Legtöbbször te magad vagy a legnagyobb akadály, túlzottan imádod saját véleményedet. A jan­zenizmus átkozott maradványa: nehogy áldozni merjetek! Ne feledjük: sokkal alázatosabb az, aki áldozni mer, mint aki lemarad. Ne legyünk okosabbak az egyháznál. Tudja az, hogy mit sürgethet híveitől.