Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Fr. Gegő Julianus - GyergyószárhegyHetilapunk 25. évfordulójára felelevenítjük a kezdeteket. Egyik sikeres rovatunk volt az Erdélyben „barátokként” ismert ferencesekről és ferencesek által írt rovat. Ennek egykori fejlécét használjuk most az adventi készületről szóló, ferencesekkel készült kisinterjúkat közlő rovatunkhoz. 

Ferencesek az adventről és a karácsonyról 

Arról kérdeztük a Kisebb Testvérek (Ferencesek) Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartományának szerzeteseit, mit jelent az adventi várakozás, a karácsonyra való készülés a 21. századi ferences életében, és mit gondolnak, hogyan kellene helyesen várakoznia a ma emberének, mire kellene figyelnie az adventi-karácsonyi időszakban. Advent második vasárnapján fr. Gegő Julianus gyergyószárhegyi lelkész és fr. Urbán Erik csík­somlyói templomigazgató osztja meg gondolatait.

 

Az Istennel való találkozás
vigíliája

Minden ünnep az istenkapcsolatomra kérdez rá, mindegyik sajátos szempontból.

Advent nekem szóló kérdése: mi előzi meg az Istennel való találkozásomat? Ez a négy hét tehát az Istennel való találkozás vigíliája. A vigília szó jelentése a virrasztás mellett: őrség, őrzés, figyelem.

Az Istennel való találkozásra készülés képe az evangéliumból a szolga, aki ajtóra szegezett tekintettel virrasztva várja hazatérő urát (Lk 12,35–40). Ez nem más, mint a szüntelen jelenlét felidézése, a jelen levő Isten hozzám való közeledése, a távolságban, a jelenlét hiányában a vele való kapcsolat megőrzése, megmaradás a bizalomban, hogy „eljő, eljő Emmanuel, hogy üdvözüljön Izrael”.

Isten nem a jövőben, nem holnap, nem december 25-én érkezik. Minden pillanat a vele való találkozás lehetősége. Nincs szükség több előkészületre: Isten nem akkor érkezik, amikor kellően fölkészültem és szent emberré váltam (szépen kitakarítottam, elvégeztem a szentgyónást, kivasaltam az inget, jöhet a karácsony). Sokkal fontosabb ugyanis az a kérdés, hogy ki érkezik, mint az, hogy hová érkezik.

Utóbbit tudom: az ő isteni világából hozzám jön, hogy megvilágítsa azokat a sötét pontjaimat, amelyek megváltásra szorulnak. Advent szent idején elhelyezhetem a jócselekedetek fényes szalmaszálait a jászolba, hogy a kis Jézusnak legyen hová megszületnie – főleg azért, hogy megjelenésekor elégedett legyek. Nekem azonban ez nem elég. Lehet, hogy ő is készített számomra valamit. Erre sokkal inkább kíváncsi vagyok.

Miközben őt keresem, ő engem keres. Az ajtó előtt áll, és vágyakozva várakozik. Rajtam tartja szemét, gondja van a családomra, a közösségemre. Hozzánk hasonlóan vágyik a szeretetre, az odafordulásra, a pozitív visszajelzésekre. Ő is ennek a vágyakozásnak a mélyét ragadja meg: itt szeretne velem találkozni.

Vigília: virrasztás, őrzés, figyelem. Az Istennel és emberrel való találkozás alapvető feltétele az éber, szerető odafigyelés: mit akar mondani, mi van a szavak mögött, ki van a szavak mögött? Ezt keresem azokban az evangéliumi szakaszokban, amelyeket ebben az időszakban hallgatunk, az foglalkoztat, hogy advent napjaira vajon miért pont az adott evangéliumi szakaszokat választotta ki az egyház.

Évente felismerem azokat az akadályokat is, amelyek figyelmemet elterelik. Ezek közül a legnagyobb a csönd hiánya. Visszatérek hozzá a havas, zúzmarás erdőben. Egyrészt megfelelő „menekülési útvonal” a már jó előre földíszített karácsonyfa látványától és minden karácsonyi kacattól, ami arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a közelgő titokról. Másrészt újra megtanít figyelni, csak egyre figyelni: hallgatom, amint ropog a hó a lábam alatt, és csak azt hallgatom; a hóesésben egy hópelyhet elkísérek messze föntről addig, amíg földet ér és hozzásimul a többihez; egy őzike bámészkodik, aztán észrevesz és elszalad; megkeresem a nyomát, és valameddig elkísérem…

Így tanulok, hogy szenteste a liturgián belehallgathassak abba a misztériumba, abba az első és örök karácsonyba, amelyet a zsoltáros megénekel: „Az Úr mondá nékem: én Fiam vagy Te, én ma szültelek Téged!” (Zsolt 2,7)

 

Fr. Urbán Erik - CsíksomlyóNehéz észrevenni, hiszen az egyszerűben érkezik

Gyermekkorom meghatározó emléke, hogy az adventi várakozás összeforrott bennem a hajnali szentmisével, a rorátéval. Nem hagytunk el egyetlen szentmisét sem, a reggeli hidegben mentünk ministrálni. Akkor még nem volt divat az adventi koszorú készítése a családban, először a templomban láttunk, s figyeltük, ahogy egyre nőtt a fény a koszorún, és közeledett a várva várt ünnep. Mára ez megváltozott: szerzetesként, kolostorban élve ma már arra figyelek, hogy miként tudok a megszületett Király vendége lenni.

Advent és várakozás nélkül itt, Csíksomlyón sem jön el a karácsony. Rövidülnek a nappalok, egyre nagyobb a sötétség, de nem sokáig, mert hamarosan megjelenik az igazi világosság. Ó, Bölcsesség, ó, Adonai, ó, Jessze gyökere, ó, Dávid kulcsa, ó, napkelet, ó, népek királya, ó, Emmánuel, jöjj el! Így érkezünk el a szent éjszakához, amelyet Isten az igaz világosság fölragyogtatásával fénylővé tett, amint a karácsonyi vesperás Magnificat-antifónájában fogjuk énekelni: „Ma megszületett Krisztus; ma megjelent az Üdvözítő; ma a földön angyalok énekelnek, főangyalok örvendeznek; ma ujjonganak az igazak és mondják: Dicsőség a magasságban Istennek, alleluja!”

Akik a hajnali szentmisén részt vesznek, szívükben ott él a vágy a „fényes szép Hajnal” köszöntésére. Lelkinapok a közösségeknek, elmélkedés, szentgyónás, elcsendesedés a kegytemplomban mennyei édesanyánk előtt. Megérkeztek a fenyőfák, a férfiak tervezik, hogyan fogják felállítani a kisbazilika szentélyében. Előkerülnek a betlehemi figurák: Mária, József, a kis Jézus… Szenteste, éjfélkor elhangzik az örömhír: a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Mert Gyermek adatik nekünk, Fiú születik nekünk – énekelik a gyermekek angyali hangon, amelyet a kegytemplom kórusa a hívekkel együtt még hangosabban hírül ad, hogy visszhangozzék a világ: „Fel nagy örömre…” Megtelik a templom a helybéli testvérekkel, de olyanokkal is, akik messziről jönnek, hogy Csíksomlyón köszöntsék Jézust. Eggyé kovácsolódunk a szent éjszakán, mindannyian egy hangon énekeljük: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön minden jóakaratú embernek!”

Ma sem kell túlságosan sokat gondolkodnunk azon, hogy mit is kell adventben tennie egy keresztény embernek, hanem anyánk, az egyház által és a népi áhítatban megjelenő szokásokat kell megtöltenünk belső tartalommal. Az „eszközök” ma is ugyanazok, csak figyelni kell rájuk. Advent egy várakozás, vágyakozás „kalandja”. Isten mindig jön, érkezik, kopogtat. Kérdés, hogy észreveszem-e a jövetelét. Mindent pontosan megtervezek, külsőleg elvégzem pontosan az áhítatgyakorlatokat, az adventi gyertyán sorra gyújtogatom a gyertyákat, a „Borbála-ágyat” várom, hogy kivirágozzon, várakozom és vágyakozom, de már nem engedem, bezárultam a meglepetések Istene előtt. Rögzül egy istenkép, amely nem engedi megláttatni velünk a jászolban fekvő Istent. Nem a rendkívüliben, hanem az egyszerűben érkezik, ezért nehezebb észrevenni az érkezését a ma emberének. Advent legyen a találkozás kalandja: mindent a maga idejében ünnepeljünk meg, advent ne előrehozott karácsony legyen! Ahogy külsőleg készülünk karácsonyra, a szívünket is nyissuk meg a „titok” előtt! A virrasztásban, a hajnali szentmisék olvasmányain elmélkedve, a böjtben, az adventi időre eső ünnepeken keresztül (pl. Szent Miklós, szeplőtelen fogantatás) hagyjuk vezettetni magunkat édesanyánk, az egyház által, így leszünk nyitottak az újra, hogy megszülessen Ő bennünk, így lesz minden karácsonyunk több, nem csak egy évenként visszatérő, hanem olyan ünnep, amely felemel bennünket és egyre közelebb vezet az értünk, emberekért szeretetből megtestesült Ige jászlához.

  Összeállította: Borsodi L. László

ferences sajtóreferens

 

(Fotók: Szigyártó Szabolcs, Ferences archívum)