Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

A Vasárnap egykori munkatársai vallanak munkájukról, a lapról

Jakab Gábor volt a Vasárnap első főszerkesztője. Arra kértem, meséljen a lap indulásáról a saját szemszögéből.

Az 1989-es politikai fordulattal megteremtődött annak lehetősége, hogy négy évtizedes kényszerszünet után erdélyi egyházunknak újra saját sajtóorganuma lehessen. 1990 februárjában hatalmas érdeklődés mellett az első lapszám Keresztény Szó címen meg is jelent. A meglehetősen magas színvonalú kiadvány mellett hamar megszületett viszont az igény egy újabb, családias hangvételű újság megjelentetésére, amelynek első száma 1991. október 6-án Vasárnap címen látott napvilágot. Ennek immár 25 éve. Egy emberöltő! „Egyetlen jókívánságom van – írtam akkor főszerkesztőként a beajánló sorokban –, hogy lelki gazdagodásunknak sokáig hasznos eszköze lehessen vasárnapról vasárnapra – a Vasárnap”.

Mit jelentett akkor a Vasárnap az olvasótábornak?

Az olvasóknak üdvös lelki táplálékot jelentett, hiszen évtizedeken keresztül az írott szót, illetve a papírra is leírt igét nélkülözniük kellett.

Hogyan alakult a lap az évek során?

Az évek során a lap külseje, illetve arculata természetesen változott, s ami nagyon fontos, hogy terjedelmében is jelentősen megnagyobbodott, ami több és több anyag, illetve információ közlését tette lehetővé.

Mi volt a legnagyobb örömöd, a legszebb élményed a Vasárnap főszerkesztőjeként?

Évekig tartó élményt jelentett számomra a Hol vagy? című rovatnak a szerkesztése és olvasása. A rovatcímet a Bibliából vettem: a Teremtés könyve 3. fejezetének 9. verséből. Szervesen kapcsolódott aztán ehhez Madách Imrének Az ember tragédiájából vett szövege-részlete: „Emelkedjél Ádám, ne légy levert. Midőn látod, kegyembe veszlek újra… Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál” (Tizenötödik szín). Jó alkalmat kínált ez a rovat arra, hogy a 2000. esztendőtől kezdve néhány éven keresztül havonként tehessem fel a legkülönfélébb életfelfogású embereknek ugyanazt a tíz kérdést, amelyek a küzdelmes élet zajában ritkán fölvetődő „miért vagyunk a világon?” kérdéssel összefüggőek, hitet, életvitelt, életcélt érintőek voltak. Ezért fel is sorolom őket: 1. Általában hogyan kezdi a napot? 2. Szerepel-e olvasmányai között a Biblia? 3. Milyen jelentősége van életében a vasárnapnak? 4. Kap-e elegendő táplálékot a vasárnapi liturgiában? 5. Az egyház tevékenységét tekintve mire büszke és mire nem? 6. Levertsége idején vannak-e lelki fogódzói? 7. Küzdve-küzdései közepette miben-kiben bízik? 8. Kik a máig tartó példaképei? Melyek az ezredforduló tájékán az örömei és a bánatai? 10. Lámpaoltáskor, egy újabb ajándék-nap befejeztével mire gondol? Azok a megkérdezettek, akik ezeket a kérdéseket megválaszolták, életszerű portréképet festettek önmagukról.

Jakab Gábor és Jakabffy Tamás (2006)Mi volt a legnagyobb kihívás?

A legnagyobb kihívás egyházunkban is a ma mindent megfojtó nagyfokú közönynek az oszlatása.

Mi a vágyad a lappal kapcsolatosan?

A vágyamat az első kérdésre adott válaszban már megfogalmaztam: „hogy lelki gazdagodásunknak sokáig hasznos eszköze lehessen vasárnapról vasárnapra – a Vasárnap”.

Jakabffy Tamás a Keresztény Szó felelős szerkesztőjeként tanúja és bizonyos értelemben szorgalmazója volt a Vasárnap indulásának. Őt arról kérdeztem, hogyan emlékszik erre az időre és szerinte miért vált fontossá, hogy az erdélyi katolikusoknak egy második lapja is legyen.

Az okok a Keresztény Szó alakulásában keresendőek. Az 1990 februárjában nagy lelkesedéssel indult lapnak az olvasótábora racionalizálódott, és ez így rendjén is volt, mert a kialakult helyzet megfelelt a realitásnak. Ugyanakkor az olvasói igényekben és sokféleségben is tisztább, átláthatóbb helyzet alakult ki. Megkülönböztethetővé vált a hitbuzgalmi-lelki­olvas­má­nyi érdeklődés a „műveltségi ke­resz­ténység” lektúra-igényétől. Továbbá a szerkesztői csapat munkabírásában törés állt be, amikor 1990 végén Bajor Andor főszerkesztő súlyosan megbetegedett, majd 1991 januárjában meghalt, hiszen ő nemcsak vezető és ötletgazda volt, hanem a konkrét megvalósításból is erőteljesen kivette a részét. Az ő halálát követően után Fodor Sándor felelős szerkesztő is lemondott.

A régi szerkesztőségben, a régi gépen, a régi lapterv előttA helyzet megoldására februárban Bálint Lajos érsek kinevezte Jakab Gábort főszerkesztőnek és engem felelős szerkesztőnek. Fontos szerepet játszott a lap alakulásában az is, hogy 1991 márciusában elindult a Gloria nyomda, aminek a megalapozásán Bajor Andor, Kerekes Gábor és Hoch Sándor már 1990 óta dolgozott. A nyomda elindulása a Keresztény Szónál formátumváltást idézett elő, azaz a lap technikai okokból „összement”, miközben a lap tematikája egyre gazdagodott, újabb meg újabb területek kaptak helyet benne, és kezdte fojtogatni a rovatosodás, aminek következtében kezdett „megdermedni”.

Ekkor kezdtünk Asztalos Ildikó szerkesztő kolléganővel és természetesen Jakab Gábor bevonásával gondolkodni a megoldáson. Így született meg az ötlet, hogy a Keresztény Szó alakuljon át kulturális, tudásalapú havilappá, és alakuljon egy családi jellegű hetilap, a Vasárnap, mely például kezdettől gyerekoldalt is tartalmazott. Utóbbinak a felelőse Asztalos Ildikó, az olvasószerkesztő lett. A műszaki szerkesztő annak idején még Bálint Lajos volt, akinek a helyét később Janitsek András vette át, a korrektor pedig Fodor Irén, akinek az utóda már Schuller Mária lett.

 

A Vasárnap mai munkatársai vallanak munkájukról, a lapról

Bodó Mártáta Vasárnap sok éven át felelős, majd főszerkesztőjét az elmúlt 25 év változásairól, örömeiről és kihívásairól kérdeztem.

Hogyan váltál a Vasárnap munkatársává?

A katolikus lap gondolata egyetemi éveim alatt folyamatosan foglalkoztatott. Magyar szakos tanárnak készültem, de folyamatosan foglalkoztatott a katolikus irodalom és sajtó kérdése, s egyszercsak az is megérlelődött bennem: ha Erdélyben újra lehetne katolikus lap, azt szívesen szerkeszteném, amúgy a (napi) sajtó taposómalmát nem szívesen próbálnám ki. 1990 első napjaiban néhány volt évfolyam- és osztálytársammal elmentünk a Szent Mihály plébániára jelezni készségünket egy ilyen munkára. Kiderült, hogy néhány pap és katolikus vallású vezető értelmiségi is pont ekkor gondolkodott, beszélgetett erről. Így a kétféle „csapat” találkozott: mi, fiatalok, elmondtuk, mire gondoltunk, a „nagyok” meghívtak a szervezési és immár konkrét laptervezési folyamatra. Emlékszem azokra a napokra, estékre, amikor még Bajor Andor díványának barna pokrócán rendezgettük az akkor még géppel írt kéziratokat rovatok szerint... Ez még a Keresztény Szó volt... Én akkor még tanítottam, ingáztam Kalotaszentkirályra. Aztán egy posztgraduális ösztöndíj következett számomra a budapesti Eötvös Kollégiumban, de azalatt is folyamatosan tartottam a kapcsolatot a szerkesztőséggel, így az 1991-es magyarországi pápalátogatásra én voltam a szerkesztőség hivatalosan akkreditált kiküldöttje. Egyedi élmény volt a sajtószobában a világ nagy hírügynökségeinek munkatársaival együtt dolgozni, a New York Times újságíróját aztán erdélyi riportúton is kísértem és ellestem néhány fogást. Amikor tanulmányaim végeztével hazajöttem, jó pár hónapot dolgoztam a szerkesztőségben önkéntesként, míg hivatalosan alkalmaztak. Ismét eltelt egy év, míg minden munkafázist és minden kiadványt megismertem, majd 1994-ben rám bízták a lapot teljes egészében: felelős szerkesztője lettem, ami azt jelentette, enyém a munka dandárja a tartalom és forma kiötlésétől a megvalósítás technikai részének felügyeletéig.

Sok éven át voltál felelőse a lapnak. Mi jelentett örömet, elégtételt, és mi kihívást ebben a hivatásban?

Én a Keresztény Szóval szerettem volna foglalkozni és könyveket írni, szerkeszteni, és nem terveztem ilyen értelemben újságíró lenni soha, ezért nagy átállásra volt szükség. Időközben többféle hírügynökségi munkába betekintést nyertem, hiszen korábban volt egy olyan terv is, hogy elindítjuk az erdélyi katolikus hírszolgálatot, s azzal nekem kell majd foglalkozni. Jártam külföldi lapok szerkesztőségében, nagy múltú katolikus kiadványok szerkesztőivel beszéltem, tagja lettem a katolikus újságíró szövetségnek, s rendezvényein a kollégáktól sokat tanultam. Majd a Caritas kért fel médiamunkára, ebből szép és számomra is gyümölcsöző, évtizedes együttműködés született, amelynek során német, osztrák és hazai kommunikációs szakemberektől tanultunk szervezeti kommunikációt és PR-t, 1997–98-ban ezt követte egy amerikai tapasztalatcsere, amelynek során gyakornokként a püspöki kar által működtetett katolikus hírügynökségnél dolgoztam. Rómában a jubileumi évben a sajtósoknak a Kommunikáció Pápai Tanácsa szervezett találkozót, ahol szellemiekben és lelkiekben egyaránt sokat kaptam. Mindezek után, és természetesen az évek során a gyakorlatban tapasztaltak nyomán sokkal nagyobb önbizalommal és szakmai tudással láttam át az egyházi média feladatát és lehetőségeit.

Első perctől öröm és megtiszteltetés volt az egyházi kommunikációban dolgozni, és azt is tapasztaltam, bár sok kritika is érte a szerkesztőséget az évek során, de alapvetően hatalmas bizalmat éreztem abban, hogy egy ilyen jelentős munkakört egészében rám bíznak. Egyre nagyobb személyes felelősséget éreztem az erdélyi egyház nyilvánosság előtti megjelenése vonatkozásában. Ez a rálátás pedig még nagyobb felelősséget és odaadottságot ébresztett bennem, szinte eggyé váltam a munkámmal, úgy éreztem, ez a hivatásom, az életem, a közösségem, a családom... Az érintett és érint fájdalmasan, ha ezt az odaadottságot valaki nem érti vagy nem jól érti, megkérdőjelezi netán pusztán formális tekintélyi elvek miatt...

A Vasárnap több fontos munkatársa is eltávozott az évek során a földi életből. Kérlek, mesélj róluk!

Bajor Andor már nem érte meg a Vasárnap alakulását, Fodor Sándor is akkoriban lépett hátrébb s adta át a munkát Jakabffy Tamásnak. A Vasárnap „dajkája” Asztalos Ildikó volt, aki azonban olvasószerkesztőként akart működni, és alig várta, hogy a szervezőmunka és lapterv nehézségeit átadja. Ildikó első perctől a szerkesztőség tagja volt. Rendkívül ügyesen és sokoldalúan végezte a munkáját, mindig tele volt ötletekkel, és sokakat ismert, tudott megszólítani, szerzőként bevonni. Vaskos kéziratdossziékat kaptam tőle, amikor felelős szerkesztő lettem. Schuller Mária a „tisztafej” és korrektor volt: történelem szakon tanult, és rendkívül precíz volt. Nem őrizte, hanem szívesen megosztotta a tudását, ezért ha csak nyitott füllel és tanulékonyan töltöttük a lapzárta idejét mellette, rengeteget tanultunk tőle. Harmincéves szerkesztői tapasztalata, remek újságírói stílusa, nyelvérzéke, tudása emlékezetes marad, valójában ő is egyik mesterünk volt a maga legkevésbé sem hivalkodó, a hivatalok, tisztségek elől kitérő személyiségével.

Hogyan alakult a lap és a szerkesztési folyamat az évek során?

Amikor megkaptam a Vasárnapot, családi lap volt az alcíme. Ezt az idők során egyre kevésbé megvalósíthatónak láttam, szerintem ehhez más alakra és más kivitelre lett volna szükség, de arra nem volt anyagi lehetőség. Ezért is, és mert magam is a hírközpontú újságírás felé indultam, valamint mert az erdélyi katolikus egyházban a híráramlás fejlesztése mutatkozott feladatnak, döntöttünk úgy, hogy katolikus hetilap alcímmel jelentetjük meg, s az ehhez szükséges szemléleti és tartalmi, formai átalakításokat is elvégezzük. A több mint húszéves munkám során nagyon sokféle tapasztalatot halmoztam fel, ennek elmesélésére itt nincs keret, hiszen minden héten, minden lapszám elkészítése valami kihívás elé állított. Volt olyan, hogy a megbeszélt írás a rovatba nem érkezett meg, a szerző nem volt elérhető, a sorozatnak viszont folytatódnia kellett. Éveken át minden lapzárta gyomorgörcsig menő stresszel telt, mert a lap főoldalait, az akkor már színes címlapot déli 12 óráig el kellett küldeni a nyomdába, de én sokszor még nem tudhattam, hogy a megígért írások megérkeznek-e. Egyre fojtóbb pénzhiánnyal kellett számolni, máig nem tudunk fizetni a tudósítók cikkeiért, jóindulatú önkénetesekre kell(ett) alapozni. Közben periódusonként kemény súrlódásokat okozott a pénzhiány a szerkesztőség és az őt is adminisztráló nyomda között. Ugyanakkor, ahogy a tágabb erdélyi közösségben egyre kevésbé van tétje a kultúrának, úgy lapjaink, az egyházi kultúra iránt is csökkent a fogékonyság és érdeklődés. A fiatalok mást és kevesebbet olvasnak, papíralapú olvasmányokat, ugyanakkor az idősödő, fáradó nemzedék, aki   a technikához nem kötődik annyira, fogy, szegényedik... Munkatársaink száma csökkent, a fiatalok számára nem tudunk versenyképes megélhetést kínálni... A folyamatos készültség, a feladatok halmozódása felőröl...

Mi adott erőt a munkához?

Alapvetően az, hogy hivatásom és szenvedélyem ez a munka, és sok hullámvölgy után, amikor akár a munkahelyváltáson is gondolkodtam, újra s újra különféle jelzéseket kaptam arra vonatkozóan, hogy a helyemen vagyok. Volt, hogy egy találkozás, egy beszélgetés, volt, hogy egy lelkigyakorlat jelezte: minden külső nehézség ellenére, sőt, éppen azért kell ott lennem, ahol, azt s úgy tennem, amit s ahogy…

Közben a Keresztény Szónak is szerkesztője voltál... Hogyan élted meg a két lap egymás mellettiségét?

Folyamatosan része voltam a lap munkájának, de sok más, nehéz felelősség mellett. Mivel ott is volt egy felelős szerkesztő, annak a lapnak az arcélét ő határozta meg. Néha éreztem némi versengést a két lap szerkesztői közt, az mint az értelmiség lapja mintha nagyobb presztízst jelentett volna. Én mindig igyekeztem magamban is, kívül is összebékíteni a két lapot, hiszen alapvetően kiegészítik egymást, a Vasárnap inkább a napi, heti eseményeket mutatja, míg a Keresztény Szó jelenségeket és az azok mögötti összefüggéseket. Ma én vagyok a Keresztény Szó irányvonalának meghatározója, és bizony ez is nagy kihívás, nagy felelősség, olykor már-már azt érzem, talán ez a nehezebb, mert a társadalmi-egyházi közélet hangadóit kell árnyalt gondolkodásra segíteni általa.

Milyennek álmodod a Vasárnapot? Mit kívánsz neki „jubileumára”?

Frissnek és olvasmányosnak a célközönség számára... Olyannak, ami a mi erdélyi katolikusainkat érdekli, de neveli is. Szerintem egy katolikus lap nem pusztán kiszolgál meglevő igényeket, hanem igényt támaszt, növel. Fejleszti is a személyiséget, élni segít, miközben szórakoztat is.

Mit üzensz az Olvasónak?

A Vasárnap minden olvasójának azt kívánom, legyen nyitott, érdeklődő, ügybuzgó és elkötelezett, ugyanakkor szerető kritikusunk, mindig áldozatkész olvasónk!

 

Fábián Róbert szerkesztő: Emlékszem arra, amikor a Vasárnap még teljesen fekete-fehér családi újságként jelent meg a 90-es években. A családunkból valaki mindig hazahozta, s én, bár nem sok hozzáértéssel, de kíváncsian forgattam. Később, amikor Kolozsvárra jártam iskolába, éveken át olvasója voltam a lapnak. Annak a lehetőségét láttam benne, hogy betekintést nyerjek az erdélyi egyházmegyék életébe. Mivel nem voltam előfizető, hétfői kötelező programom volt a lap beszerzése, számtalan alkalommal szinte mesébe illő kisebb-nagyobb kalandok árán is. Most, a lap szerkesztőjeként csodálattal tekintek az alapítók munkájára, a kezdeti elképzelésekre, s gyakran éreztem, érzem azt, hogy az egyház értékeiről kommunikálni felelősség, ugyanakkor odaadást kérő feladat.

 

 

 

 

 

M. Gál Katalin szerkesztő: Egy valamirevaló szerkesztőnek azt illene írnia, hogy már gyerekkorában is Vasárnapot olvasott, otthon egész kollekciója van a fiók mélyén. Szépen elrejtve, díszkötésben. Valahogy nem illek be ebbe az ideális képbe: nincs otthon kollekcióm, és habár az olvasás a hobbim, nem lapozgattam gyerekkoromban Vasárnapot, ha mégis kezembe került, csak a mesét olvastam el. Amikor a Vasárnaphoz jöttem dolgozni, kiderült, hogy épp a gyerek- és az ifi-oldallal kell foglalkoznom. Számomra mindkettő az újdonság erejével hatott, de lassan összeismerkedtünk, úgy érzem, ez még mindig folyamatban van. A világhálón keringett régebben egy „ahogy én látom a munkámat, és ahogyan mások” című fénykép. Ez alapján azt mondanám: a szüleim egy munkát látnak, amit örömmel végzek. A rokonok csak azt látják, hogy nem lesz miből megélnem. A barátok azt látják, hogy hetilap, szóval heti egy munkanap. Számomra mindez egyrészt érdekes feladat, amely ötvözi ilyen-olyan tanulmányaimat, másrészt kihívás, amely időnként próbára tesz, de amely által sokat tanulok is. Az évfordulókat azért szeretem, mert ilyenkor visszatekintünk, megnézhetjük, hogyan működött a lap még a mi időnk előtt (fiatalabb kollégák esetében). Betekintést nyerhetünk az alapítók munkájába, s elgondolkodhatunk: tudunk, merünk mi így írni valaha?

 

 

Bőjte Csongor terjesztő: Tíz évvel ezelőtt kis ministránsként a csíkszentdomokosi templom ajtajában árulva a Vasárnapot gondolni sem mertem volna arra, hogy tagja lehetek annak a közösségnek, akik hétről hétre több ezer olvasóhoz juttatják el az erdélyi katolikus sajtó második legidősebb tagját. E sorok írásakor számolom ki, hogy tizedik hónapja hétről hétre a lapszámok az én kezemen is átmennek, mielőtt az olvasókhoz érnek. Az elmúlt hónapokban a Vasárnap, az erdélyi katolikus sajtó az életem részévé vált. Számomra mindez nemcsak munka, hanem egyben szolgálat, ugyanakkor megtiszteltetés is: egy nálam négy évvel idősebb lap- és könyvkiadó munkatársa lehetek, olyan munkatársakkal dolgozhatok, akiknek szívügyük, hogy a Verbum Dei, Isten igéje a sajtótermékeken keresztül is eljusson olvasóinkhoz. 

 

 

 

 

 

 

  Összeállította:
Bereczki Silvia sa