Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Következő hetünk meghatározó napja Szent Erzsébet ünnepe. Ilyenkor figyelmünk (jó esetben) az adakozásra, mások megsegítésére, esetleg a Caritas gyűjtőakciójára terelődik.

Öröm látni, tapasztalni, hogy az utóbbi huszonöt év során számos olyan, többnyire nagyszerűen működő intézmény jött létre – egyházi keretekben vagy azon kívül –, amely a szegények megsegítését tekinti céljának. Őket támogatni, munkájukat értékelni nemes cselekedet, hiszen nélkülünk nem tudják betölteni küldetésüket, segítenünk kell, hogy segíthessenek.

Ha azonban a Szent Erzsébet napi gyűjtésen a perselybe dobott egy, tíz vagy akár száz lejjel is letudjuk kötelességünket a szeretszolgálat terén, valamit félreértettünk az Evangéliumból. Egy olyan „szamaritánusra” hasonlítanánk, aki a félholtra vert felebarátjára rá sem nézve, bedobná két dénárját a legközelebbi fogadós postaládájába, azzal az üzenettel, hogy egy sebesült ápolására fordítsa. Dicséretes persze már ez is, de Jézus ennél többre akart tanítani, és Szent Erzsébet életpéldája is ennél mélyebb elköteleződésre szólít fel: lehajolni a szenvedőhöz, bekötözni sebeit, megosztani vele azt, ami rendelkezésünkre áll, másokkal a jóra szövetkezni a rászorulók érdekében, és amikor időnket, energiánkat, szívünket megosztottuk velük, akkor – végül – fontos anyagi javainkat se sajnálni tőlük.

A szenvedést pedig nem kell keresnünk, és kietlen, puszta utakon sem kell járnunk azért, hogy találkozzunk vele. Naponta tapasztaljuk azt is, hogy még csak nem is csupán az utcákon-tereken vagy templomajtókban koldulók személyében jön szembe velünk, hanem sokkal közelebb és rejtett(ebb) formákban is: a társadalmi igazságtalanságok névtelen áldozataiban, a kifele mosolygó és közben befele könnyeit nyelő munkatársunkban, barátunkban, családtagunkban, a csalódottakban, betegekben, magányosokban. Személyes, krisztusi válaszként pedig olykor „elég” egy mosoly, egy jó szó, egy megértő tekintet, egy telefonhívás, a szenvedésben való néma osztozás, akkor is, ha ez a tehetetlenség érzésének súlyát méri ránk…

Az pedig, hogy amit nyújtunk, azt intézményes vagy magánkeretek között tesszük, már csupán részletkérdés. A lényeg, hogy az irgalmas, hozzánk lehajoló Isten munkatársaivá szegődjünk, és a tevékeny szeretet útját előttünk járók nyomdokaiba lépjünk.