Következő hetünk meghatározó napja Szent Erzsébet ünnepe. Ilyenkor figyelmünk (jó esetben) az adakozásra, mások megsegítésére, esetleg a Caritas gyűjtőakciójára terelődik.
Öröm látni, tapasztalni, hogy az utóbbi huszonöt év során számos olyan, többnyire nagyszerűen működő intézmény jött létre – egyházi keretekben vagy azon kívül –, amely a szegények megsegítését tekinti céljának. Őket támogatni, munkájukat értékelni nemes cselekedet, hiszen nélkülünk nem tudják betölteni küldetésüket, segítenünk kell, hogy segíthessenek.
Ha azonban a Szent Erzsébet napi gyűjtésen a perselybe dobott egy, tíz vagy akár száz lejjel is letudjuk kötelességünket a szeretszolgálat terén, valamit félreértettünk az Evangéliumból. Egy olyan „szamaritánusra” hasonlítanánk, aki a félholtra vert felebarátjára rá sem nézve, bedobná két dénárját a legközelebbi fogadós postaládájába, azzal az üzenettel, hogy egy sebesült ápolására fordítsa. Dicséretes persze már ez is, de Jézus ennél többre akart tanítani, és Szent Erzsébet életpéldája is ennél mélyebb elköteleződésre szólít fel: lehajolni a szenvedőhöz, bekötözni sebeit, megosztani vele azt, ami rendelkezésünkre áll, másokkal a jóra szövetkezni a rászorulók érdekében, és amikor időnket, energiánkat, szívünket megosztottuk velük, akkor – végül – fontos anyagi javainkat se sajnálni tőlük.
