Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

November elsején és másodikán anyaszentegyházunk mindenszentek ünnepét és halottak napját tartja. Mindkét nap tulajdonképpen a halottakra való emlékezés. Hiszen mindenszentekkor is az elhunytak, másképp nevezve a szentek állnak előttünk, akikre az év folyamán név szerint nem emlékezünk.

Különös napok ezek. Ilyenkor a hívő és a hitetlen is egyaránt megfordul a temetőben. S ha megkérdeznénk valakit, hogy miért van ez így, a leggyakoribb válasz talán az lenne, nem tudom, ez a szokás. Mindegy, hogy valaki hívőként vagy hitetlenként, szokásból, hagyományból vagy szeretetből látogat ki a temetőbe, mindenki találkozik valamilyen formában a halállal.

A kisgyermek, aki legtöbbször csupán azt érzékeli ebből a napból, hogy gyertyát gyújtanak a nagyi vagy dédi sírján, és talán közben még meg is kérdezi szüleitől kíváncsian: milyen volt a nagyi, a dédi? Miért halt meg? Hol van most? Mit csinál ott, és mikor jön vissza? Ha nem is tudatosan, de a kisgyermek is találkozik így a halállal.

A fiatal, aki talán legtöbbször szívesebben lenne máshol, de valami kimondhatatlan vonzza oda őt. Ha nem is ismeri fel, miért, de úgy érzi, oda kell mennie. A halál az ő számára egyszerre vonzó és taszító.

Találkozik a halállal a középkorú ember, hiszen ebben a korban már nagyon kevés az olyan, akinek ne lenne valaki a családjából, aki kint, a temetőben pihen, és akit, akiket ilyenkor meglátogat.

És az idős ember is találkozik a halállal. Ebben a korban már egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: vajon még mennyi van nekem hátra, vajon mikor visznek engem is ki a temetőbe?

Az elmondottak lényegét röviden a gróf Széchenyi István nagycenki nyughelyének bejáratánál olvasható mondat fogalmazza meg: „voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.” Vagyis szeretteink is éltek, mint most mi, de mi is egykor meghalunk, mint ők.

Halottak napján, amikor meglátogatjuk a temetőket, elsősorban azokra gondolunk, akiket elveszítettünk. Fájdalommal emlékezünk rájuk, akár idősek voltak, akár fiatalok, akár felkészülten, akár váratlanul távoztak az életből. De ezek a napok arra is tanítanak bennünket, hogy nem szabad elfeledkeznünk az élőkről sem. Hogy nagyobb figyelmet kell fordítanunk a körülöttünk élőkre. Mert ez az ünnep figyelmeztet bennünket a szeretetre, de nem az elméleti, hanem a gyakorlati szeretetre, amely azt vizsgálja, mit teszünk és még mit tudnánk tenni különösen családunkért, szeretteinkért. Nagyon könnyű azt mondani, hogy mi mindenkit szeretünk, de akik közel vannak hozzánk, azokkal nem jövünk ki. Amikor rohanunk és nincs időnk egymásra, amikor az anyagi érdekeket az emberi kapcsolatok elé helyezzük, amikor udvariasan bánunk egymással, de elidegenedve és magányosan élünk, akkor álljunk meg és gondolkodjunk el azon, hogy mennyire fog hiányozni a másik ember, ha már nem lesz.

Mindenszentek ünnepe és halottak napja megtanít minket arra, hogy cselekvően szeretni csak az élőket lehet. A mai nap felszólít bennünket arra, hogy ma szeressük azokat, akik körülöttünk élnek, mert csak addig tehetünk bármit értük, amíg velünk vannak, amíg élnek. Haláluk után csak sírhatunk és könnyezhetünk, hogy mennyi mindent elmulasztottunk. Talán lelkiismeretünk megnyugtatására gyakran megyünk a temetőbe, és akkor mutatjuk meg cselekvő szeretetünket, amikor már késő. E két nap üzenetét két mondatban foglalhatjuk össze. Széchenyi sírfeliratával: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”, és az ismert sláger szavaival: „Szeressük egymást gyerekek, mert minden percért kár.”