Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Interjú

Kakucs Béla fr. Szilveszter jelenleg Esztelneken ferences pap. 1961-ben született Marosvásárhelyen. Gyermekkorát Nyárád­reme­tén töltötte. Tizenegyedik osztályos volt, amikor a gyulafehérvári, ma a gróf Majláth Gusztáv Károly püspök nevét viselő kisszemináriumba került. Érettségi után, 1980 és 1981 között kilenchónapos katonáskodás következett Belényesen, majd 1981 és 1987 között ugyancsak Gyulafehérváron, a Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetben végezte teológiai tanulmányait. 1987. június 21-én szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök. Papi pályáját a János evangéliumából származó jelmondat jegyében éli: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (17,19). A jelenleg Esztelneken élő Szilveszter testvért indulásáról, hivatásáról, hétköznapjairól kérdeztem.

Milyen körülmények és kik játszottak közre abban, hogy Nyárád­remetét maga mögött hagyva a gyulafehérvári kisszemináriumban, majd a teológián folytassa tanulmányait?

Iskoláskoromban járogattam ministrálni, de nem vittem túlzásba. Szerettem a könyveket, az indiános és western filmeket, és ha sikerült egy-egy vasárnap „kismise” után elmenni a moziba, akkor azt követően szívesen meséltem arról, hogy mit láttam. A szomszéd nénik mondogatták, hogy „papnak való ez a gyerek”. Aztán később, a bérmálás tájékán volt egy kis nézeteltérésem a plébánosommal, és azt mondtam magamban: ha a helybéli állategészségügyi mérnök lehet a bérmaapám, akkor pap leszek, ha nem, akkor mérnök. Nem lehetett ő a bérmaapám, mégis Gyulafehérváron folytattam a XI. és XII. osztályt, ott is érettségiztem. Édesanyám kérésére kötöttem ki Fehérváron. Azt kérte, ott fejezzem be a középiskolát, és utána tegyem azt, amit jónak látok. XII. osztályban kezdett motoszkálni bennem: mi lenne, ha mégis Gyulafehérváron folytatnám a tanulmányaimat, a teológián? Hamar elhessegettem az ötletet, hiszen nem magamtól, hanem más kérésére voltam ott, tehát nem lehet hivatásom.

A gondolat azonban egyre gyakrabban visszatért, és ahogy közeledett az érettségi időszaka, nem tudtam szabadulni tőle. Lassan meg is barátkoztam vele, de még mindig nem tudtam eldönteni: van-e vagy nincs hivatásom. Végül alkudozni kezdtem az Úrral: ha nem az ő akarata, hogy Fehérváron folytassam a tanulmányaimat, akkor ne sikerüljön az érettségi vizsgám, ha az ő akarata, hogy ott legyek, akkor sikerüljön. Ez nagyon egyszerű egyezség volt, de mégsem oldotta meg a problémámat, mert nem sikerült románból az érettségim, mégis felvettek a teológiára azzal a feltétellel, hogy ősszel sikeresen levizsgázok románból is. Ősszel sikerült, de rögtön utána az akkori törvények értelmében kilenc hónapra elvittek katonának. Nem kaptam tehát egyértelmű választ, de ekkor már én magam is szerettem volna pap lenni, noha kínozott a tudat, hogy nem a magam akaratából indultam neki a papi életnek. A katonaság lassan eltelt, leszereltem, aztán a nyári vakációnak is vége lett, kellett indulni Gyulafehérvárra, és még mindig nem láttam tisztán. Végül bizonytalankodva, de megkezdtem az elsőévet, és közben sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen tisztán látni. Abban az időben a kispapoknak halottak napja előtt szokott lenni egy háromnapos lelkigyakorlat. A jelenlegi segédpüspök, Tamás József tartotta. Témája a hivatás volt. A lelkigyakorlat keretében elhangzott három kérdés, amelyekből az első volt fontos számomra, és ez így hangzott: van-e hivatásod? Amikor ezt a kérdést a lelkigyakorlat csendjében újra és újra feltettem magamnak, egy belső hang egyértelműen, világosan és érthetően ezt mondta: igen! Azóta se hallottam annyira tisztán ezt a hangot, de elég volt ahhoz, hogy a hivatástisztázással járó krízisen átsegítsen, és később is mindig átsegített a papi hivatással járó nehézségeken, megpróbáltatásokon. 

Kilenc évet tevékenykedett egyházmegyés papként Zetelakán, Sepsiszentgyörgyön, majd Szász­medgyesen. Mi indította arra, hogy 1994-ben kérje, majd 1996-ban belépjen a Kisebb Testvérek (Ferencesek) Szent István Királyról nevezett Erdélyi Rendtartományába? Hogyan határozná meg az egyházmegyés és a szerzetes papi létforma közötti különbséget? 

Már kispap koromban vágytam a közösségi, kolostori életre, mivel tudtam, hogy egy jó közösségnek megtartóereje van mind a lelki, mind a fizikai életben. Viszont a kommunizmus évtizedeiben nem volt lehetőség a szerzetessé válásra. Az 1989-es politikai fordulat után nyílt meg az út a szerzetesközösségek felé. Volt kispap osztálytársaim közül hárman is szerzetesrendben kötelezték el magukat. Én is elkezdtem keresni a módját annak, hogy ezt tehessem. Először Jakubinyi György érseknek meséltem a szándékomról.
Ő azt mondta, ha nem annyira sürgős, akkor várjak még két évet, majd 1996-ban felmentett a kápláni szolgálat alól, hogy beléphessek a ferences rendbe.

Az egyházmegyés és a szerzetes papi létforma közötti különbség elsősorban abban áll, hogy az egyházmegyés pap – a kápláni időszakot leszámítva – egyedül él, míg mi, szerzetesek közösségben élünk: közösségben végezzük a zsolozsmát, közösek az évi lelkigyakorlataink, az évente többször megtartott lelkinapjaink, továbbképzőink, közösek az étkezéseink, a rekreációink, a névnapi ünnepléseink, és a közösség vállalja fel, végzi a plébánia, a templomigazgatóság, a kegyhely szolgálatát. Természetesen mindkét létformához elhivatottságra van szükség, mindkettőnek megvannak a maga előnyei és olykor a hátrányai is, de mindkettő alkalmas az elkötelezettebb Krisztus-követésre és embertársaink szolgálatára, ha komolyan vesszük.

 

Borsodi L. László
ferences sajtóreferens

 

 

 

(folytatás
a következő lapszámban)