Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Interjú


A hitoktatók nyári továbbképzőjének egyik előadója dr. Diósi Dávid, a Gyulafehérvári Pasztorális Teológia Kar tanára volt, aki a liturgikus kérdéseket a mai társadalmi jelenségek felől közelítette meg. Kutatói és lelkipásztori tapasztalatairól kérdeztük ebben a témakörben. 

Előadásaid világunk megértésére próbálták segíteni a hallgatóságot, amelyben a liturgiát ünneplő ember él. Milyen is ez a világ?

A posztmodern, amely lényegében egy létezési, gondolkodási állapot, minden egyes ideológiánál erőteljesebben meghatározza életvitelünket, életstílusunkat, sőt mi több, rányomja bélyegét gondolkodásunkra, világnézetünkre. S hiába ringatjuk magunkat abban a reményben, hogy mindez talán csak egy átmeneti, ideiglenes állapot, véleményem szerint biztosak lehetünk abban, hogy világunk, társadalmunk, kultúránk jövőbeli kikristályosodásához lényegesen hozzá fog járulni. Természetesen a bekövetkező „valami”-t nem láthatjuk előre, ez a remélt „új” még nem látszik a láthatáron. Így nem tudhatjuk, az milyen lesz: poszt-posztmodern vagy a nosztalgikusok által visszasírt, „amikor még a világ rendben volt” bölcsődalt szívesen hallgató premodern. Lehet, egy teljesen új korszak beköszöntését várhatjuk.

Milyennek látod a mai világ és a vallás, a vallásosság viszonyát?

Ma olyan társadalomban élünk, amelyben az alapvető értékek irányadó ereje megbomlott, az előre meghatározott életpéldák és magatartásformák „szúette” valóságnak tűnnek.
Az „ötperces sztárok” világában élünk. A hajdani zárt kontextusban való élet, amelyben kötelességérzet, egymásra figyelés dominált, felhígult. Jelenkori világunkban már aligha létezik a transzcendenciaorientáltságú értelem. Szitává lőtték a különböző nyitott, kitágított és állandó átalakuláson áteső értelemrendszerek. Olykor az egészséges gondolkozásnak szükségszerűen „kényszerzubbonyt” kell magára öltenie, nehogy a másként gondolkozókat megsértse. A pluralitás és a multiopció a trend. Anything goes (minden elmegy, menő) – hirdeti a flegma posztmodern. Minden nézőpont jó és hasznos, csupán egy másik oldalt jelenít meg. Relativitás sújtotta bolygón élünk.
Az egyház a befolyásolás középponti helyéről a pluralista társadalom egy szerény zugába hullott. Ő is csupán egyike az egymással versengő érdekcsoportoknak. Nem az övé a főszerep. Manapság azonban egy dolog mégiscsak reménykeltően megváltozott. A modern kor a vallást agonizáló halálraítéltnek gondolta, s ténylegesen meg volt győződve arról, hogy már csak idő kérdése, mikor rombolja le azt a ráció. Ma azonban lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a vallásos érzés – vigyázat, nem a vallás! – újraéledt, mi több,z valóságos reneszánszát éli.

Miben nyilvánul meg ez a reneszánsz?

Két síkon is megnyilvánul. A média is szívesen él a vallásos motívumokkal, helyesebben fogalmazva számára a vallás a gazdasági érdekek, az ökonómiai marketing stratégia alapja. A vallásos kellékek számára csupán olyan mértékben értékesek és hasznavehetők, amennyiben ezek az individuumban kellemes asszociációkat keltenek (biztonságérzetet, vigaszt, megértettséget stb.). Ezzel a jelenséggel naponta találkozunk a reklámok világában vagy a hollywoodi (pszeudo)­vallásos tematikájú filmipar termékeiben. Ebbe a
kategóriába tartoznak azok
a reklámokban felhőkön könnyedséggel ficánkoló, hófehér piheszárnyú Barbie Baby szép topmodellek által alakított angyalok, akik a modern kor fitneszguru emberének a „mennyeien könnyű” sajtkrémet valóságos „angelorum escá”-nak („angyalok étke”) prezentálja. Vagy olyan deo terméket mutatnak be, amelytől még maguk az angyalok is kísértésbe esnek. Másrészt a vallásos érzés egyre több ember életének lett mozgatórugója. Nem a klasszikus, konvencionális vallásos magatartásról van szó. Társadalmunkban a szubjektum tartja kézben az élet kormányrúdját. Mindenki saját maga határozza meg, mi jó és kellemes számára. Korunk embere élményhalász. Minél több élményt akar tapasztalati úton magáévá tenni. Ez vallásos téren is megmutatkozik, ami erősen szubjektív arculatú neovallásosságot szül. Persze ebbe pszeudovallásos elemek is belekeverednek. Korunk embere – főként a fiatalok – keresi életük értelmét, azt, aki életüknek értelmet adhat. A probléma csupán az, hogy ezt saját szakállukra teszik. Nem fogadják el magától érthetőnek az előbbi generációk kitaposott útját (hagyományok). Saját, eredeti útjukat keresik.

Mi jellemző akkor hát a fiatalok valláságára?

A fiatalok inkább egy személytelen istenfelfogást részesítenek előnyben. Egyre gyakrabban hallani arról (például a különböző sztárok tévés­interjúiban), hogy amikor Istenről beszélnek, szellemet, magasabb rendű lényt, különleges energiát emlegetnek. A fiatal a saját útját fürkészi Isten felé, s ennek az útnak a helyességéről saját maga akar meggyőződni, mégpedig szinte kizárólag tapasztalati módon. Amit pillanatnyilag jónak tapasztal meg maga számára, azt koronázza meg értelemmel, azt keresi. Érdekes, hogy a fiatalok ezt nem azért teszik, mert Isten létét tagadnák. Viszont istenképük nem a klasszikus koordinátákba beskatulyázható valóság. Ők megelégelték már – akárcsak a posztmodern ember általában –, hogy felülről diktálják nekik, milyen Istenben kell hinniük. Az ember inkább megkeresi istenét, pontosabban saját istenét formába önti. Ennek a magatartásformának az egyik gyökere pontosan az, hogy a ma emberének szemében a különböző institúciók – közöttük az egyház is – elveszítette hitelességét. Az önerőből művelt – vagyis lehetőleg minden külső intézményes „manipulációtól” mentes – vallásos reflexió jellemzi kortársainkat.

Van-e jövője ebben a világban az egyháznak, a hagyományokra (is) épülő katolikus hitnek?

Örülnünk kell, hogy az egyház jelen van az értelemadás színpadán, egyike vagyunk a színészeknek. Természetesen nem könnyű elkönyvelnünk, hogy nem a miénk a főszerep, hogy a társadalom mai színpadán a színészek sokszínűségéből a néző válogatja meg az ő saját főszereplőjét. Ez a pluralitás kihívást jelent a vallási hagyomány számára. Mindegyiknek meg kell birkóznia azzal a ténnyel, hogy ott vannak a többiek is. Nem csupán a messzi távolban, hanem rögtön itt a szomszédban… Ez kihívás a kereszténység, a katolikus egyház számára is. A pluralitás nem csak az egyházat érinti fájdalmasan. Mindenkinek meg kell küzdenie az igazáért, a piacon maradásért. Egy boltban például egymás mellett találjuk Mozart, Lady Gaga zenéjét! Ma már nem szégyen azt mondani: Mozartot nem csípem. A könyvesboltok „vallás és ezotéria” részlegein jól megférnek egymás mellett XVI. Benedek pápa, a dalai láma könyvei, a Biblia mellett a tibeti halottaskönyv, valamelyik
zenmester, fitneszguru írása.

És hol a helye a liturgiának egy ilyen igényekkel fellépő vallásosságon belül?

A II. vatikáni zsinat reformjának recepciója sok helyütt kimerül még manapság is abban, hogy „kevesebbet kell tenni”, a zsinattal minden egyszerűbbé, rövidebbé, áttekinthetőbbé, talán banálisabbá, s ezért rögtönözhetővé vált. A reformot szinte kizárólagosan a liturgiára redukáltuk. Ez a redukció nem egyszer szellemi-lelki redukáltsághoz vezetett, amiből nem lesz könnyű kilábalnunk. A liturgia – mivel azt túllicitáljuk – „pasztorációs terület”, sok esetben „átjáróház lett. A liturgia agyonreformálása nem elegendő! Ez ma már remélhetőleg mindenki számára bebizonyosodott. A liturgia „előcsarnoka” szorul alapos átgondolásra. Pasztorációs „stratégiákat” kell kidolgozni, nem pedig a liturgiából „egérfogót” barkácsolni.

Mi a mai ember liturgiaidegenségének oka?

Korunk emberének meg kell értenie, hogy a liturgiában tapasztalt élmény célja nem az önigazolás. A liturgia az Istennel való találkozás helye. Ő szól hozzánk. Így a liturgiában Istennek a szubjektumhoz intézett, őt egzisztenciálisan érintő személyes „kinyilatkozása” tárul fel. Ez pedig életünkre nézve hermeneutikus és energetikus relevanciával bír. A liturgia az a hely, ahol az ember valóban felfedezheti emberlétének legmélyebb misztériumát, a liturgia az a hely, amelyben az ember egyáltalán emberré válhat, az a médium, amelyen keresztül önmagát transzcendens lényként definiálja, vagyis olyan lényként, akinek e világnak a dolgai és emberei nem elegendőek, aki beteljesülését egy nálánál nagyobb valamiben keresi és reméli. A liturgia ugyanakkor az az energiaforrás is, ahol új erőre kaphat. Hisz a liturgiában elsősorban Isten „dolgozik” az emberen, s nem az ember próbál Isten számára valamit „színpadra vinni”. Az ember Istennel konfrontálódik, aki – mivel az egyéni elvárásokhoz kevésbé passzol – alkalomadtán kényelmetlen. Talán éppen ez a liturgia egyik „gyenge pontja” a posztmodern ember szemében: „túlságosan” kizökkenti az individuumot az önmaga körüli öntetszelgés kóválygásából.

Meglátásod szerint mi a megoldás erre?

Az egyháznak az emberek vallásos élménykeresésének őszinte és valós voltára kell építenie. Nem szabad az egyház fiainak az egyház berkein kívül rekedtekre mint korunk korcs szülötteire tekinteniük. Mernünk kell vállalni velük a konfrontációt. Nem húzódhatunk vissza a templomba, s várjuk, hogy az emberek „sült galamb” – vagyis katolikusan készen, „könnyűápolásos” – formájában padjainkba hulljanak. Ez az idő – úgy néz ki – elmúlt. Mégsem húzhatjuk a vészharangokat. Mernünk kell kilépni a védett falak mögül. Meg kell mutatnunk a társadalomnak, hogy az, amit mi hirdetünk, személyes életünk alapja is. Csak így va­­gyunk hitelesek és meggyőzőek. Csak így le­­hetünk kereső kortársaink számára élő útjelzők. Egyébként erről a kérdéskörről az októberi Vigiliában megjelenő tanulmányomban részletesebben tárgyalok, onnan az érdeklődők többet megtudhatnak a témáról.