Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Az erdélyi katolikusok számára Dobszay László munkássága még akkor is meghatározó, ha sokan nem is ismerték a nevét. Templomainkban, ahol a Dicsérjétek az Urat népénekeskönyv közkézen forog, azokban, amelyekben magyar nyelvű introitus vagy áldozási antifonális énekek teszik egésszé, amit a próza nem tud teljesen liturgikussá formálni, Dobszay hosszú éveken át végzett kutató- és rendszerező munkája csírázik. Hogy a hátterében vagy éppenséggel az élén állt-e az egyházzenei bizottság énekeskönyv-szerkesztési és -kiadási tevékenykedésének, aligha fontos. Nélküle és közvetlen munkatársai nélkül nem lenne a Dicsérjétek az Urat, vagy nem olyan lenne, amilyen – különösen a második kiadás.

Ami pedig belső-erdélyi és székelyföldi egyházzenészeinket illeti: Dobszay tanár úr szinte „kötelező” ismerőse volt mindőjüknek, hiszen a gyulafehérvári kántor-továbbképzőkön többször is előadóként vett részt. Az évek során sokan voltak hallgatói között, akik „jó talajnak” bizonyultak a magvetéskor. Még többen lehettek, akikben egyáltalán nem vert gyökeret.

De nem csoda. Dobszay László annyira igényes volt önmagával szemben, hogy ugyanezt „jog- és kötelességszerűen” másoktól is elvárta. Annyira mélyen tudott és akart, hogy azok körében, akikben nem volt elég szorgalom a többre törekvésre, egyre szaporodtak a lemorzsolódók. Az intelligens, nagy szívű és hatalmas tudású ember tipikus sorsa jutott neki: míg a szakmában
(a liturgikus ének kutatásában) nemzetközi mérce mellett is megkerülhetetlen tekintélynek számított, otthon/itthon javító célzatú kritikus véleménymondása sokakból „irritációt” váltott ki.
Ez pedig Magyarországon mindmáig még megosztottabbá teszi az egyházzenész szakmát, mint nálunk.

Dobszay László ugyanis liturgiaszemléletében (l. például a Jegyzetek a liturgiáról című könyvét, Új Ember Kiadó, 2001) következetesen a lényeglátó „visszaújítás”, az alkotó hagyományértelmezés szószólója volt a tudattalan szokáskövetés ellenében. Folyamatosan elemző mérlegre tette a különféle, „hagyományosnak” nevezett cselekvéseket, hogy elszigetelhesse egymástól a valódi, a keresztény tanításban és hittörténetben gyökerező tradíciót a tehetetlenségi lendület által vegetáló, olykor kiürült szokásoktól. Ami pedig minket, gyakorló katolikusokat illet, mindenképpen ajánlatos volna megőriznünk szellemi hagyatékából azt a tanítást, amely szerint az isteni liturgiában való részvétel nem csupán lelki, hanem értelmi cselekvés is. A szív önmagában – vagyis „fejetlenül” – még az istentiszteleti élethez is kevés. Másfelől: kell lennie bennünk annyi alázatnak, hogy Szent Benedek intelmét követve magunkat hajlítsuk, „idomítsuk”, hasonítsuk az Írás és a liturgia szavához, nem pedig – mintegy engedményként posztmodern korszerűsködések előtt – fordítva.

Végül, nekrológok fájdalmas kötelezettségeként is, tekintsük át Dobszay László életpályáját.

1935-ben született Szegeden. Tizenhét évesen kezdte meg zenei tanulmányait a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán Viski János, Engel Iván, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence tanítványaként. Itt 1957-ben végzett. Emellett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem szakán tanult, ahol tanári diplomát szerzett. A forradalom évében a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetek zeneirodalmi és kamarazene tanára lett. Tíz év múlva a Zeneakadémia oktatói közt találjuk; Kodály és a cisztercita Rajeczky Benjámin hívására a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának tudományos munkatársa lett. 1970-ben alapította Szendrei Jankával és Rajeczkyvel a Schola Hungarica énekegyüttest, amelynek hangfelvételei a magyaroszági gregorianisztika kiemelkedő példatárát őrzik és gyarapítják azóta is. A hetvenes évek második felében megalapozta és fejlesztette az MTA Zenetudományi Intézet régi zenetörténeti osztályának működését. 1990-től az Intézet népzenei osztályát, illetve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzene tanszékét vezette. 2003-ben megvédte akadémiai doktori értekezését, 2005-ben nyugalomba vonult. A Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke volt. Augusztus 26-án, hosszú szenvedés után, hetvenhét éves korában érte a halál.