Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Pitypang

Mostanában többször megjelent a közösségi hálón és elektronikus körlevelekben is egy beszámoló, amelynek „ubuntu” volt a címe. Arról szólt, hogy egy afrikai törzs gyermekeinek azt mondta egy kutató: letett egy kosár gyümölcsöt egy fa alá, s aki a leggyorsabb és elsőként ér oda, azé lehet az egész. Azután meglepődve látta, hogy a gyerekek kézen fogva futottak a fa felé, s amikor odaértek, megosztoztak a gyümölcsön. Megkérdezte őket, miért tettek így, a válaszuk pedig egyetlen szó volt: ubuntu. A természetközeli, állandó életveszélyt rejtő környezetben az egyes személyek túlélésének záloga a közösségi összefogás – ezért a versengés helyett a gyermekeket kiskoruktól erre tanítják a szülők és az egész törzs.

Erre a történetre emlékeztetettek a marosvásárhelyi remeteszegi plébánián 3–12 év közötti gyermekeknek augusztus 20–22. között tartott Biblia-Napok. Nagy örömet jelentett mindenki számára, hogy a hozzá tartozó 22 falu szórványával együtt is csak mindössze ezer lelkes közösségből negyven gyermek zsivaja töltötte be három napig a Szent Család templom oldalkápolnáját. A mindennapi szentírási történet mellett sok játék, mese, érdekes dolgok készítése, ének és vidámság is része volt a programnak. Persze a háttérben mindehhez sok türelem, fáradozás és előzetes felkészülés is szükséges volt, mégis újra beigazolódott, amit az évek óta tartott Miniklubon már annyiszor megtapasztaltak a szervezők: ha nyitott szemmel, füllel, szívvel foglalkozunk a gyermekekkel, mi, felnőttek sem maradunk lelki ajándék nélkül. És valóban: látni például, hogy két testvérpárnál is az ötéves „nagylányok” hogyan gondoskodtak hároméves kishúgukról, vagy hogy a 11–12 évesek közül felkért csoportvezetők milyen ügyesen nőttek bele a feladatukba a napok során. A szép pillanatok közé számított például, amikor az egyke gyermek is megtanulta továbbadni társainak a „kedvenc színű” filctollát, amit első nap még kisoroszlán módjára őrizgetett, vagy látni, milyen önfeláldozóan osztották meg egymással az alkatrészeket, amikor használt tejesdobozból és vécépapír-gurigából gőzhajót építettek. De a legszebb élmény az volt, amikor egyik nap a szép nyári melegben a szervezők kis tálakban vizet tettek a fűre, s kis fecskendőkkel megengedték, hogy a gyerekek vizes fogócskát játsszanak (aki utoléri a másikat, lefröcskölheti…). Ők azonban nemsokára abbahagyták a kergetőzést, összeálltak egy nagyobb csoportba, és maguknak vezényelve (eeeegy-keeeettő-háááárom!), felfelé spriccelték a vizet, majd aláállva élvezték a hűs cseppeket. A gyermekeiért éppen akkor érkező egyik anyuka mindjárt el is nevezte az akciót „esőgyárnak”. Megható volt látni, ahogy a gyermekek a versengős, „legyőzős” szituációból (amiből könnyen lehetett volna akár sírás is) teljesen maguktól átálltak a közösségi cselekvésre, amely mindannyiukat láthatóan boldoggá tette.

A jó Isten sokkal inkább ez utóbbi viselkedésmódra teremtett bennünket, s mindannyiunk szívében kitörölhetetlenül ott él az a vágy, hogy a körülöttünk lévő többiekkel együtt legyünk boldogok. Egyedül rajtunk múlik, hogy gyermekeink szívében, családunkban és főleg saját szívünkben melyik formát ápoljuk, erősítjük. Aztán ennek gyümölcseit aratjuk: az állandó versengés stresszét és a győzelmet beárnyékoló magányt, vagy a közös boldogságot. Mert tudják: ubuntu. Vagy esőgyár…