Katolikus anyaszentegyházunk augusztus utolsó vasárnapján hálát ad az év terméséért. Ez az egyik reggel eszembe jutott nekem is, amint eszegettem a szokásos vajas és dzsemes kenyeremet. Amint kenem a mindennapit, rádöbbenek, mennyi mindennek az eredménye az a szelet kenyér, ami a kezemben van. Először ott van a mag, amelyet valahol kikísérleteztek. Aztán jön a talaj-előkészítés, a vetés, az aratás, a raktározás, az őrlés, szitálás, kovászolás, dagasztás, hevítés, sütés, szállítás, eladás – mind emberi munka; így jut el hozzánk a kenyér. Nem beszélve azokról a szorgos (asszonyi) kezekről, akik ezt az asztalra helyezik. Amíg a búzamagból kenyér lesz, legalább 8–10 kézen keresztülmegy. Gondoltunk arra, mennyi embernek a munkája van benne egy kenyérben?!
De nemcsak abban, hanem minden ételben: vajban, mézben, paradicsomban, palacsintában, borban. A fáradozás, verejtékezés viszont hiábavaló Isten áldása nélkül, mert gürcölhetünk reggeltől estig és estétől reggelig, ha Isten nem ad esőt és napsütést, az egész semmit sem fog érni. Vajon eszünkbe jut-e az, hogy mindent megfizetünk, a munkát, az üzemanyagot, a szállítást, az áfát és még sorolhatnám, de Isten a napért, az esőért nem kér semmit, nem nyújtja be a számlát, amit nekünk ki kellene fizetnünk. A termésünnepnek tulajdonképpen az lenne a rendeltetése, hogy megköszönjük a mindenható Istennek, a nagy kertésznek és nagy gazdálkodónak azt, hogy van, mit együnk-igyunk.
Ezt a munkát és eredményét, az ételeket nem elég szóban megköszönni, hanem meg is kell becsülni. Erre a szülőnek, az édesapának és az édesanyának kell megtanítania már kiskorától az ő gyermekét. A 2013-as kovásznai búcsún Kovács Gábor helybéli plébános mondott egy érdekes történetet. Az egyik családban a nagymama foglalkozott kis unokája nevelésével, mert a szülők nagyon elfoglaltak voltak. Így jutott el egy alkalommal a szülői értekezletre is. Ott az osztályfőnök, amikor az unokára került a sor, kezdte sorolni a rossz eredményeket: számtan 4-es, kémia 4-es, fizika 4-es. Egyszer a nagymama megkérdezi: de van valami, amiből az unokámnak jó jegye van? Az osztályfőnök, miután végignézte a naplót, így felelt: igen, a magaviselete. Erre kis gondolkodás után a mama így szólt: érdekes, amire én otthon tanítom, abban nagyon jó a gyermek, amire pedig önök tanítják, abból megbukott.
Miért említettem ezt a kis történetet? Azért, mert ha a mindennapit a gyermek – az ember – nem becsüli meg, ott nem a nevelő – egyház, iskola – bukik meg, hanem a szülő, aki otthon nem tanítja meg gyermekét a kenyér, az étel megbecsülésére. Ha ezt a gyermek nem sajátítja el a családban, felnőttként sem tudja megbecsülni a mindennapit.
Isten minden évben ad nekünk annyi termést, amennyi szükségleteinket kielégíti. Ez mikor több, mikor kevesebb, de mindig elég. Befejezésül Phil Bosmans belga szerzetes pap gondolatait idézem: „A természetbe beleépítették a szeretetet, egy rendkívüli szeretet titkát. Minden porcikámba, hogy szeretnek. Szeretnék hálát adni érte.”