Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Katolikus anyaszentegyházunk augusztus utolsó vasárnapján hálát ad az év terméséért. Ez az egyik reggel eszembe jutott nekem is, amint eszegettem a szokásos vajas és dzsemes kenyeremet. Amint kenem a mindennapit, rádöbbenek, mennyi mindennek az eredménye az a szelet kenyér, ami a kezemben van. Először ott van a mag, amelyet valahol kikísérleteztek. Aztán jön a talaj-előkészítés, a vetés, az aratás, a raktározás, az őrlés, szitálás, kovászolás, dagasztás, hevítés, sütés, szállítás, eladás – mind emberi munka; így jut el hozzánk a kenyér. Nem beszélve azokról a szorgos (asszonyi) kezekről, akik ezt az asztalra helyezik. Amíg a búzamagból kenyér lesz, legalább 8–10 kézen keresztülmegy. Gondoltunk arra, mennyi embernek a munkája van benne egy kenyérben?!

De nemcsak abban, hanem minden ételben: vajban, mézben, paradicsomban, palacsintában, borban. A fáradozás, verejtékezés viszont hiábavaló Isten áldása nélkül, mert gürcölhetünk reggeltől estig és estétől reggelig, ha Isten nem ad esőt és napsütést, az egész semmit sem fog érni. Vajon eszünkbe jut-e az, hogy mindent megfizetünk, a munkát, az üzemanyagot, a szállítást, az áfát és még sorolhatnám, de Isten a napért, az esőért nem kér semmit, nem nyújtja be a számlát, amit nekünk ki kellene fizetnünk. A termésünnepnek tulajdonképpen az lenne a rendeltetése, hogy megköszönjük a mindenható Istennek, a nagy kertésznek és nagy gazdálkodónak azt, hogy van, mit együnk-igyunk.

Ezt a munkát és eredményét, az ételeket nem elég szóban megköszönni, hanem meg is kell becsülni. Erre a szülőnek, az édesapának és az édesanyának kell megtanítania már kiskorától az ő gyermekét. A 2013-as kovásznai búcsún Kovács Gábor helybéli plébános mondott egy érdekes történetet. Az egyik családban a nagymama foglalkozott kis unokája nevelésével, mert a szülők nagyon elfoglaltak voltak. Így jutott el egy alkalommal a szülői értekezletre is. Ott az osztályfőnök, amikor az unokára került a sor, kezdte sorolni a rossz eredményeket: számtan 4-es, kémia 4-es, fizika 4-es. Egyszer a nagymama megkérdezi: de van valami, amiből az unokámnak jó jegye van? Az osztályfőnök, miután végignézte a naplót, így felelt: igen, a magaviselete. Erre kis gondolkodás után a mama így szólt: érdekes, amire én otthon tanítom, abban nagyon jó a gyermek, amire pedig önök tanítják, abból megbukott.

Miért említettem ezt a kis történetet? Azért, mert ha a mindennapit a gyermek – az ember – nem becsüli meg, ott nem a nevelő – egyház, iskola – bukik meg, hanem a szülő, aki otthon nem tanítja meg gyermekét a kenyér, az étel megbecsülésére. Ha ezt a gyermek nem sajátítja el a családban, felnőttként sem tudja megbecsülni a mindennapit.

Isten minden évben ad nekünk annyi termést, amennyi szükségleteinket kielégíti. Ez mikor több, mikor kevesebb, de mindig elég. Befejezésül Phil Bosmans belga szerzetes pap gondolatait idézem: „A természetbe beleépítették a szeretetet, egy rendkívüli szeretet titkát. Minden porcikámba, hogy szeretnek. Szeretnék hálát adni érte.”