Katolikus anyaszentegyházunk augusztus utolsó vasárnapján hálát ad az év terméséért. Ez az egyik reggel eszembe jutott nekem is, amint eszegettem a szokásos vajas és dzsemes kenyeremet. Amint kenem a mindennapit, rádöbbenek, mennyi mindennek az eredménye az a szelet kenyér, ami a kezemben van. Először ott van a mag, amelyet valahol kikísérleteztek. Aztán jön a talaj-előkészítés, a vetés, az aratás, a raktározás, az őrlés, szitálás, kovászolás, dagasztás, hevítés, sütés, szállítás, eladás – mind emberi munka; így jut el hozzánk a kenyér. Nem beszélve azokról a szorgos (asszonyi) kezekről, akik ezt az asztalra helyezik. Amíg a búzamagból kenyér lesz, legalább 8–10 kézen keresztülmegy. Gondoltunk arra, mennyi embernek a munkája van benne egy kenyérben?!
De nemcsak abban, hanem minden ételben: vajban, mézben, paradicsomban, palacsintában, borban. A fáradozás, verejtékezés viszont hiábavaló Isten áldása nélkül, mert gürcölhetünk reggeltől estig és estétől reggelig, ha Isten nem ad esőt és napsütést, az egész semmit sem fog érni. Vajon eszünkbe jut-e az, hogy mindent megfizetünk, a munkát, az üzemanyagot, a szállítást, az áfát és még sorolhatnám, de Isten a napért, az esőért nem kér semmit, nem nyújtja be a számlát, amit nekünk ki kellene fizetnünk. A termésünnepnek tulajdonképpen az lenne a rendeltetése, hogy megköszönjük a mindenható Istennek, a nagy kertésznek és nagy gazdálkodónak azt, hogy van, mit együnk-igyunk.