Katolikus anyaszentegyházunk augusztus utolsó vasárnapján hálát ad az év terméséért. Ez az egyik reggel eszembe jutott nekem is, amint eszegettem a szokásos vajas és dzsemes kenyeremet. Amint kenem a mindennapit, rádöbbenek, mennyi mindennek az eredménye az a szelet kenyér, ami a kezemben van. Először ott van a mag, amelyet valahol kikísérleteztek. Aztán jön a talaj-előkészítés, a vetés, az aratás, a raktározás, az őrlés, szitálás, kovászolás, dagasztás, hevítés, sütés, szállítás, eladás – mind emberi munka; így jut el hozzánk a kenyér. Nem beszélve azokról a szorgos (asszonyi) kezekről, akik ezt az asztalra helyezik. Amíg a búzamagból kenyér lesz, legalább 8–10 kézen keresztülmegy. Gondoltunk arra, mennyi embernek a munkája van benne egy kenyérben?!
De nemcsak abban, hanem minden ételben: vajban, mézben, paradicsomban, palacsintában, borban. A fáradozás, verejtékezés viszont hiábavaló Isten áldása nélkül, mert gürcölhetünk reggeltől estig és estétől reggelig, ha Isten nem ad esőt és napsütést, az egész semmit sem fog érni. Vajon eszünkbe jut-e az, hogy mindent megfizetünk, a munkát, az üzemanyagot, a szállítást, az áfát és még sorolhatnám, de Isten a napért, az esőért nem kér semmit, nem nyújtja be a számlát, amit nekünk ki kellene fizetnünk. A termésünnepnek tulajdonképpen az lenne a rendeltetése, hogy megköszönjük a mindenható Istennek, a nagy kertésznek és nagy gazdálkodónak azt, hogy van, mit együnk-igyunk.
A 
Augusztus 20-án több száz összesereglett ember jelenlétében áldották meg Kolozsvár Főterén, a Mátyás király szoborcsoport közelében felállított színpadon azt a 200 kilós, rekordméretű kenyeret, melyet Szolnokon sütöttek. A Kárpát-medence kenyerét új búzalisztből sütötték, s Szolnokról azzal a hagyományteremtő szándékkal indították útjára, hogy az együvé tartozás szimbólumává váljon. Az eseményen részt vett Kolozsvár alpolgármestere, a kolozsvári magyar főkonzul, Sepsiszentgyörgy polgármestere, valamint számos más közéleti méltóság. A kenyér megáldásán képviseltették magukat az erdélyi magyar történelmi egyházak: római katolikus részről dr. Marton József nagyprépost, teológiai tanár, református részről Szegedi László esperes, az unitárius egyházat Rácz Norbert kolozsvár-belvárosi lelkész képviselte, jelen volt és áldást mondott Fehér Attila evangélikus-lutheránus főtanácsos. A közéleti méltóságok beszédeikben a Kolozsvárra elhozott kenyeret mint a magyarság szimbolikus összetartozásának kifejeződését emelték ki. Azt is megtudhattuk, hogy a 200 kilós kenyérhez a búzaliszt a Kunságból, a kovász a Délvidékről, Erdélyből a só érkezett Szolnokra, a felhasznált forrásvizet Kárpátaljáról, a burgonyát pedig a Felvidékről gyűjtötték egybe. Azt is megtudhattuk a sepsiszentgyörgyi polgármestertől, hogy szentgyörgyiek építették Szolnokon azt a nagy kemencét, melyben a kenyér sült. Marton József nagyprépost az Ószövetségből, a Királyok első könyvéből Illés próféta alakját idézte fel, s elmondta: a kenyér az élet szimbóluma, ugyanakkor az összetartozás jele is. Az apostoli atyák korának igen fontos, az ősegyházban igen elterjedt, majd sokáig ismeretlen dokumentuma, a 
Búcsú a kolozsvári Donát úti Szent István-templomban
A Magyar Televízió Kolozsvárról sugározta augusztus 24-én, a Kolozsvári Magyar Napok zárásakor az esti híradót. A tévéstábbal együtt sokan érkeztek határon innenről és túlról (ahogy Bródy János fogalmazta Farkas utcai koncertjén, Kolozsvárról nézve viszonylagos, ki határon inneni, s ki túli), hogy elvegyüljenek a legkülönfélébb érzékszerveket és hangulatokat megmozgató-felidéző rendezvényeken. Ízlése és igénye szerint válogathatott ki-ki a kínált lehetőségekben: volt, aki a borkóstolásig, a gulyást tartalmazó, csodásan gőzölgő kondérokig jutott, volt, aki irodalmibb főzőcskére vágyva elment Mircea Dinescu és Márkus Barbarossa János közös performanszára. A Farkas utcai kisebb színpadon s a főtéri nagyszínpadon látható-hallható koncertek valóságos tömegeket vonzottak, de idén a színház miniévaddal kedveskedett a nézőknek, nemcsak a sétatéri színpadon, hanem a Farkas utca végén felállított sátorban is.