Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Böjte Csaba ferences szerzetest mint a dévai Szent Ferenc Alapítvány, valamint otthonok kezdeményezőjét és irányítóját ismerjük, pedig szerteágazóbb a tevékenysége. Több kötetet publikált: Ablak a végtelenre, Út a végtelenbe, Iránytű a végtelenhez, Istennel a semmiből a végtelen felé, Kevesebb pátoszt és több áldozatot! Ezekkel is nevel, őt hallgatva minden egyszerű, érthető és tiszta. Az előző lapszámban megjelent interjú (mely egy hosszabb beszélgetés első része) témája a fiatalok pályaválasztása volt. Most folytatásként is a fiatalokról lesz szó. Don Luigi Orione mondta: „A fiatalok a család és a társadalom legértékesebb kincse […] A nevelési példa és a környezet, amelyben felnőnek, meghatározza, hogy a holnap vihara vagy ragyogó napja lesznek…”

A fiatalok azt hiszik, az egyetlen öröm csak a pénz, a szex, a csillogás, hírnév, ekörül tornyosulnak a vágyaik. Vissza kell irányítani őket az igazi öröm forrásához. Az alkotás öröme, a jól végzett és becsületes munka öröme, a szép család öröme. Az évzáró, hogy ott voltak a gyerekek, szépen, tisztán, mosolyogva, ez nekem örömöt jelent. Ebben nincs pénz, nincs élvezet, se fogyasztás, mégis tiszta öröm, olyan, ami után nincs másnaposság, rossz szájíz. Azt kellene megértessük magunkkal és egymással, hogy nagyon sok olyan öröm van, amit Isten kínál nekünk. Jézus azt mondta, szeretné, hogy az ő öröme a mi örömünk legyen. Beszélhetnénk például a tudás öröméről is (felfedni egy titkot és megérteni), a bölcsesség öröméről… Az életadás és -vállalás öröméről, amelyről az édesanyák és az édesapák nagyon sokat tudnának mesélni. Fiataljainknak ezeket a típusú örömöket valahogy alázattal föl kéne tudjuk kínálni.

Ezt hol kell kezdeni, hol kell az értékrendet visszaállítani?

A gyerekeknél kell kezdeni… A jót nem szabad rossznak nevezni, s a rosszat jónak. A tavaly hálás voltam az akkori tanügyminiszternek, hogy merte elvágni az érettségizőket. Persze a mieink is köztük voltak, sajnáltam is őket, fájt is, de… Merjük kimondani, hogy puskázni nem lehet. A csalásnak ne legyen helye… Ha egy politikus korrupt, és nem teljesít, akkor azt váltsa le a közösség. Ha valaki teljesít, azt becsülje, jutalmazza meg. Merjünk jót, de merjünk igazat is mondani, nem veszekedve, nem kiabálva, és akkor mint a kövek a folyó medrében, lecsiszolódnánk, a társadalom kerekebbé válna, lakhatóbbá, jobbá…

Ebben segíthet keresztény mivoltunk?

Nem hiszem, hogy Isten lehetetlen házi feladatot adott volna az emberiségnek. Amikor azt mondja, „legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok is tökéletes”, igaz, hogy nagyon magasra rakta a mércét, mégsem kér tőlünk lehetetlent. Ebbe az irányba kell mernünk elindulni. Abban is biztos vagyok, hogy nem rossz olyanná válni, mint a mennyei Atya. Nem rossz igazat mondani, becsületesnek és tisztességesnek lenni, nekiülni és tanulni. Beszélnék például a szalontai otthonból Lídiáról, aki szinte elsőként végezte az iskolát. Mindent rá lehet bízni, ügyes, akar is továbbtanulni Kolozsváron. És büszke lány. Örül, hogy úgy tanult. Nem lett attól szegényebb vagy kisebb, hogy nem hazudozott, nem erkölcstelenkedett. Sőt… Ebben segíthet a gyakorló kereszténységünk. Az igazi keresztény családoknál kevesebb a válás. Nem állítja senki, hogy ott nincsenek problémák, de másként viselik a keresztjüket, másként nevelik a gyerekeiket. Vállalják az életet, az ajándékokat és a talentumokat, amelyeket Isten adott, próbálják kamatoztatni őket. Vissza kéne térni az öröm és boldogság forrásához. Ha valahol sok a baleset, kórházat kell építeni, ahol elsődlegesen a baleseti osztály legyen nagyon jó. Ha még több baleset történik, nem az a megoldás, hogy még több kórházat hozunk létre, hanem kiküldünk rendőrt, radart, minden eszközt bevetünk a megelőzésre. Mi is építünk gyerek-, öregotthont, mindenféle intézményeket, amelyek a bajt orvosolják… Csak a tízparancsolathoz kell visszatérnünk. Miért rossz az, ha valaki tiszteli anyját és apját, ha nem lopunk, nem csalunk? Miért ne szeressük Isten és azokat, akiket mellénk rendelt (gyerek, anyós, öreg nagymama, munkatárs, szomszéd…)? Higgyük el, lehetünk boldogok. Nincs semmi hókuszpókusz. De a mi akaratunk és választásunk kell mindehhez. Néha a dévai kamaszokat elviszem egy elmegyógyintézetbe, ahol sajnos vannak fiatalok, nem egy elitta az agyát, tönkretette magát drogokkal. Elmondom: „Ezek is voltak gyerekek, nekik is volt anyukájuk és apukájuk, mégis most itt vannak, ránk néznek az üres tekintetükkel”. Ezt ők választják! Senki jó szándékú ember nem teszi az első drogot az ember kezébe, sem a poharat… Ehhez kell a saját akarat is.

Akkor hát rajtunk is múlik, hogy örömteli, boldog életet éljünk?

Semmi kétségem nincs efelől. Meg kell tanulni a feltételeket, a szabályokat, és kérni a segítséget attól, aki a legszeretőbb, legodaadóbb, irgalmasabb, legmegbocsájtóbb… Nem lenne-e balgaság a részünkről, ha úgy imádkoznánk, mint Háry János: „Uram, ne segíts, te csak figyelj!”? Kár lenne a Mindenható segítségét mellőzni, aki igazi földi boldogságot is tud adni.