Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

Isten ítélete és irgalma

Természetesen Isten nem tehet mást a bűnnel szemben, mint hogy elítéli azt, mert a bűn súlyos dolog. De Isten mégsem hagyja el az embert. Megbünteti őt, de megkíméli és vele marad. Kiűzi a férfit és az asszonyt a kertből, de meghagyja életüket. Elűzi Káint a termékeny földről, de homlokán a védelem jelével. Özönvizet bocsát a földre, de megment egy családot, az új emberiség ősét, és megígéri nekik a természetes rend tartós fennmaradását. Isten kegyelme tehát felülmúlja az ítéletet.

Az ember „igenje”

Isten azután kiválasztja Ábrahámot, és vele az ember végre „igent” mond Istennek. „Az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek és megáldalak...” (Ter 12,1–2). Ábrahám pedig engedelmeskedik: „Ábrám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki...” (Ter 12,4). Ábrahámban Isten nemcsak Izrael népét választotta ki, hanem benne lát minden népet: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3).

 

Isten terve az emberiségről

Azzal, hogy az ember követi Isten hívását, egy forradalom veszi kezdetét: Az embert ettől kezdve Isten vezeti. Már nem a saját elgondolása szerint megy, hanem Istent követi: s így kibontakozhat Isten terve, amelyet az emberről, az emberiségről alkotott. Ábrahám elfogadta Isten parancsait, így követnie is kell azokat. S ez egy kaland kezdetét jelenti számára, amely nem engedi őt többé megnyugodni, és folytonosan új, egyre magasabb célok felé hívja. A Teremtés könyve Ábrahámot nagyságában és gyengeségében egyaránt bemutatja: de korlátai mellett is kimondott „igenje” megadja Istennek a lehetőséget arra, hogy megvalósítsa terveit. Ez a tapasztalat lehetővé teszi Ábrahám számára – és így minden ember számára –, hogy elinduljon a vallási, erkölcsi, lelki, társadalmi felemelkedés mind magasabbra tartó útján. Istent követve Ábrahám előtt egy nem sejtett jövő áll, Isten pedig biztosítja őt hűségéről. Isten belépése Ábrahám életébe tehát olyan, mint egy új kezdet az emberiség történelmében. Ez az esemény az egész történelmet egyetlen cél felé irányítja: Isten országának Jézus által való végleges eljövetele felé.

A tízparancs

Izrael Istene személyes Isten. Ilyennek nyilatkoztatja ki magát mind nevében – „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14) –, mind az emberrel való szövetség vágyában az egész Ószövetség folyamán. Ebből érthető, hogy úgy fordul Izrael népéhez és minden emberhez, hogy egy teljességgel személyes választ is vár.

Így nyilatkoztatja ki akaratát Isten a Sínai-hegyen Mózesnek a tízparancsolatban. Isten (aki úgy jelenik meg itt, mint aki elsőként tette meg a maga részét, amikor kiszabadította Izraelt az egyiptomi fogságból) most azt kívánja, hogy – válaszként az ő tetteire – az ember tartsa meg a Törvényt. Ez a kinyilatkoztatás jelenti Izrael számára a bizonyosságot, hogy ő Isten választott népe, s ezért ezt hatalmas eseményként ünnepli. A tízparancsolat első része tartalmazza azokat a legfontosabb „törvényeket” a zsidó nép számára, amelyek Istenhez fűződő viszonyára vonatkoznak.

A második részben az ember alapvető jogai és kötelességei vannak összefoglalva: a jog az élethez, a családhoz stb. Izrael népének mint közösségnek a létéhez tehát lényegileg két dimenzió tartozik: a „vertikális”, a kapcsolat az ő Istenével, Jahvéval és a „horizontális”, a kapcsolat az emberekkel, mely újjáértékelődik azáltal, hogy – lévén Isten parancsolata – Istennel kerül összefüggésbe. A Tízparancsolat így a gyakorlatban – ha elemi fokon is – őrködik az ember ember volta felett.

Hasonlóvá válni „Fiának képmásához”

Térjünk át az Újszövetségre. Láttuk, hogy Isten az embert saját „képére és hasonlatosságára” teremtette. Az ember létéből fakadó kötelessége tehát, hogy Isten képe és hasonlatossága szerint éljen: ez az, ami teljességgel megvalósítja őt. Az Újszövetségben – mivel Isten elküldte a Fiút Jézusban, aki Isten, de emberré lett – az ember számára Istenhez hasonlóvá válni azt jelenti, hogy hasonlóvá válni Jézushoz, vagy ahogyan Pál mondja: „magunkra ölteni Fiának képmását” (Róm 8,29). Az ember a Fiúban valósítja meg önmagát, mint az Atya fia – egészen az Istennel való tökéletes hasonlóságig a megdicsőülésben.