Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Idén kettős jubileumot ünnepelnek a piarista nővérek: 125 éve alapították a Piarista Nővérek Kongregációját és tíz éve működnek Nagykárolyban. Ennek kapcsán Józsa János beszélgetett Kürti-Bokor Judit nagykárolyi piarista nővérrel a rendjük történetéről, múltjáról, jelenéről és jövőképéről nálunk és a világban. A megjelent interjú folytatását olvashatják alább: 

Idén Nagykárolyban is jubileumot ünnepelnek. Hogyan készítették elő ezt a jubileumi évet, miről szól ez az év?

A jubileumi év mindig nagy ünnep, és évek óta készülünk a rendben erre a 125. évfordulóra. Mi is szerettük volna Nagykárolyban méltóképpen megünnepelni ezt az évet, amúgy is szeretjük az ünnepeket, hiszen örömünk kifejezői. Egy egész éves programunk volt, mely lassan lejár. A legutolsó programunk a 125 éves emlékmise volt június 24-én a nagykárolyi Kalazanci Szent József plébániatemplomban. Minden hónap 18-án Celestina anya emléknapot tartunk elmélkedéssel, imádsággal, hogy minél többen és minél jobban megismerjük az ő lelkiségét, a hatalmas szívét, a sokoldalú hivatását, amit a Jóistentől kapott. Azért 18-án, mert márciusban ezen a napon van Celestina anya emléknapja, kongregációnk egyik fontos ünnepe. A 125 éves jubileumi évet október 26-án zárjuk egy szentségimádással.

 

Nagyon fontos a nővérek számára a szentségimádás, a szoros együttlét Krisztussal fontos táplálék a hétköznapokban.

Örömmel mondhatom, hogy semmit sem veszítettünk abból a mély lelkiségből, amelyet Celestina anyától örököltünk. Ennek fontos része a szentségimádás. 1900-ban, Firenzében, folytonos szentségimádást kezdtek el, 1903-ban pedig Livornóban. Azok a nővérek, akik ezekben a házakban élnek, idősek, betegek, vagy azok, akik lelki felüdülésre vágynak, ma már csak napi szentségimádáson vesznek részt. Egy piarista nővér reggeli dicsérettel kezdi a napot, elmélkedéssel, szentmisén való részvétellel, majd a gyerekeké vagyunk. Tehát nagyon nagy szükségünk van arra, hogy lelkileg töltekezzünk, erre pedig mi sem alkalmasabb a szentségimádásnál. De ez nem csak szükség, hanem maga Élet, közös életünk Jézus Krisztussal.

Talán csak így lehet igazán érteni és jól megélni azt a fejlődést, amit a nővérek megélnek. A gyermekotthon mellett pár éve egy napközit is nyitottak, most pedig felújítják a zárdát és nemsokára átköltöznek oda. Új csoportok is indulnak majd, ugye?

Bővíteni szeretnénk a gyermekotthont egy fiúcsaláddal és egy koedukált kisgyerek családdal. Most úgy tűnik, hogy valóra válhat az álmunk, mert jövő nyáron átköltözünk a felújított zárda épületébe. Új kihívás és örömteli nap lesz az életünkben.

A napközi jelenleg hány gyerekkel
működik?

Napközi otthonunk jelenleg körülbelül negyven gyerekkel működik. 2009-ben csak húszan voltak, de azóta több mint hatvan gyerek fordult meg nálunk. Ők is a mi gyerekeink, ugyanúgy, mint a lányaink a gyermekotthonból.

Ez tehát egy gazdag jelen, de ugyanilyen gazdag a piarista rend jelene a nagyvilágban is. Jutka nővér a piarista rend vezetésében is szerepet tölt be, így rálátása van arra, hogy a világban jelenleg mi történik. Mit tud elmondani erről?

Valljuk, hogy számunkra most is a legfontosabb a szenvedésében szemlélt Jézus, aki szeretetből az eukarisztiában nekünk adja önmagát; az odaadás és ráhagyatkozás a gondviselő Istenre, a gyermekek, fiatalok nevelése Kalazanci Szent József lelkiségét követve, és az, hogy minden ember üdvözüljön. Ez a jelenünk, ez a múltunk, ezek a gyökereink. Egy mai piarista nővér nem csak Celestina anya és az előttünk járó nővérek szerzetesi ruháját viseli, hanem minden napját úgy éli, ahogy Celestina anya. Mindegyikünk erre törekszik. Az, hogy a lelki élettel megbízott asszisztens lettem, számomra egy érdekes és új helyzet, amely a nagykárolyi kis közösségem életére is hatással van. Megbíztak egy új feladattal, amivel nem egyedül kell megbirkóznom, a közösség megsokszorozza az erőmet. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a mi kis oázisunk a többi kis oázis mellett egy olyan közösséggé vált, amire a Jóisten nagybetűvel felvéste azt, hogy lelki élet. Számomra a legfontosabb minden piarista nővér lelki élete kell legyen. És az is. Mi úgy élünk, mint egy nagy család, mindenki tud a másikról. Tartjuk a kapcsolatot a Nicaraguában szolgáló nővértársainkkal, még a kongói nővérekkel is, akiket a legnehezebb elérni a hagyományos módszerekkel. Ez a 125 év mindannyiunkban olyan mélyen él, mintha a saját történetünk lenne. Celestina anya és Kalazanci Szent József összeköt minket.

Sokan csatlakoznak a piarista rend női ágához, büszkélkedhet-e a rend novíciákkal, fiatal szerzetesekkel?

Öt novíciánk van, nyolc ideiglenes fogadalmas nővértársunk, és mindegyik misszióból időnként érkeznek új hivatások. Ez természetesen egyedül a Jóistennek köszönhető. Rendünk jövője attól függ, hogy hányan csatlakoznak hozzánk, hogy Isten küld-e hivatást. Bizakodóak vagyunk, de miért is ne lennénk, hisz minden nap érezzük az ő szeretetét, gondviselését. Celestina anyának van egy kedves mondása: Az Isten iránti tiszta szeretetből fakadó tettek belénk lopják az ő szívét… Kell-e ennél több?

Oázisként említette Nagykárolyt. A nagy piarista térképen tehát ugyanolyan fontos a nagykárolyi rendház, mint az összes többi?

Oázisoknak hívjuk a házainkat, piarista oázisoknak, és természetesen a nagykárolyi tíz év feljogosít minket arra, hogy igenis itt otthon érezzük magunkat úgy, mint a Piarista Nővérek Kongregációja. Mindaddig, amíg Celestina anyánk és Kalazancius atyánk nyomdokain járunk, természetesen épp olyan fontosak vagyunk, mint a többi Oázis szerte a világban, sem többek, sem kevesebbek.

És milyen lesz a jövő, lehet ezt előre remélni, esetleg látni?

Igen, bár ez is Isten kegyelme, mint minden egyéb. Annyi bizonyos, hogy lesznek olyan házaink, amelyek megújulnak, sajnos olyanok is, amelyek megszűnnek, viszont lesznek olyan házaink, amelyek megszületnek, ugyanis az utolsó egyetemes káptalan új missziós házak létrehozását szorgalmazta olyan helyeken, országokban, ahol nincs még piarista nővérek közössége.

És lesz sok-sok lélek, lányok és fiúk, akik kilépnek a piarista otthonokból, viszik az üzenetet, viszik ezt a lelkületet tovább. Az ünnepek alkalmával lehet látni olyan időseket, akik visszajönnek, büszkén vallják, hogy piarista szerzetestanárok nevelték, és valamit vissza szeretnének adni, ezért festenek egy képet, vagy írnak egy verset. Ez azért meg­marad…

 

Valóban, gyerekekből nincs hiányunk, ez természetes. Mindenhol tele vannak az iskoláink külsős gyerekekkel is. Vannak óvodásaink, iskolásaink, és vannak kiröppent kis madaraink, akiknek már családjuk van. Ők elhozzák a gyerekeiket, elmondják, hogy ők itt nevelkedtek, és hogy valaha ez jelentette számukra az otthont, a fészket, ahol megtanultak repülni.

Szoktam azt is mondani, hogy én már nagymama vagyok, mert unokáim vannak (nevet – szerk. megj.).