Gyönyörű igehirdetést hallgattam a családról, gyermekvállalásról, meg is hatott a gondoskodó figyelem, amit a prédikáló a téma iránt mutatott. Egészen kis hiányérzetem volt azonban, amit néhány kérdés nem egészen pontos ismerete támasztott bennem, s mivel ezt a félreértést többször észrevettem különben nagyon pontos és nagyon szép beszédekben, úgy gondoltam, a további tévedések elkerülésére eloszlatom a félreértést.
Érdekes módon a nemzet jövőjéről úgy beszélt a szónok, hogy az pusztán az anyákon múlik: ha ők vállalják a gyermeket… Ez kétségtelenül igaz, de a kérdésnek pusztán az egyik oldala. Nem kellene a család és a gyermek mellől az apát kihagyni: az anya akkor vállalja szívből, örömmel és lényegesen nyugodtabban a gyermeket, ha annak apja is mellette van! Ha nemcsak az élet megteremtésében vesz részt, hanem azután is a család mellett, a családban van. De még az sem elég, ha pusztán a háttérben ott van, ha egész nap, hajnaltól sötétedésig csak dolgozik, távol az otthontól. Tiszteletreméltó, hogy kenyeret tesz a család asztalára, s ez egy lépéssel közelebb van a kívánatoshoz, mint az az apuka, aki gyermeke betegségének kiderülésekor hátat fordított mindennek, sőt, azt sziszegte gyermeke anyjának: ez a te hibád – s ezzel úgy elhagyta őket, mintha bármi feljogosítaná erre. Szép, ha a férfi anyagi biztonságot teremt, de nem elég: a családnak akkor része, ha fizikailag és lelkileg is jelen van benne! A klasszikus modell szerint a család eltartása a férfi, az apa dolga, de épp a tudományos vizsgálatok mutatták ki, hogy a férfinek nem pusztán lelki, de fizikai egészségét is biztosítja, életét meghosszabbítja, ha egészen részt vesz a család mindennapjaiban.