Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Végzős kispapjaink

Farkas Zsombor újmisés vall hivatásáról 

Csíkbánkfalván születtem 1991. május 5-én. Elemi tanulmányaimat szülőfalumban végeztem a Márton Ferenc Általános Iskolában, majd Csíkszeredában a Székely Károly Szakközépiskolában 2009-ben, számítástechnikai szakon.

A hivatásom felismerésében elsősorban a jó Istent említem meg, ő oltotta a szívembe a hivatás kegyelmét. Hivatásom érlelődéséhez nagyban hozzájárultak a helyi plébánosok, az elhunyt Pálfi János, a jelenlegi plébános, Pál Vilmos Barna főesperes, a segédlelkészek, a szüleim, a nagyszüleim, a rokonaim és a barátaim. A szüleimnek nagyon hálás vagyok, mert mindig támogattak, nem ellenezték a döntésem. Már kiskoromban többször mondtam, hogy pap szeretnék lenni, ennek úgy is jelét adtam, hogy minden szentmisén ministráltam. Ahogy kamaszodtam, kicsit elbizonytalanodtam, arra gondolván, hogy lehet, nem leszek pap, lehet, csak fellángolás volt kiskoromban az érzés. Az egyházközségben szolgáló papok láttak bennem valamit és mindig segítettek, támogattak, amiben csak tudtak. Egy személyt emelek ki, aki nagyban hozzájárult hivatásom alakulásához: Orbán László, ő már élvezi a jó Isten színe látását. Számomra ő a példakép, akin keresztül őszintén megéreztem, hogy a jó Isten hív, bátran merhetek igent mondani hívó szavára. Két évet szolgált Orbán Lászlót az egyházközségben, nagyon sok programot szervezett a fiatalságnak, többek között nyári táborokat is. Ezek számomra kulcsfontosságúak voltak, ekkor tudatosult bennem, hogy a jó Isten hív a szolgálatára. Bátran elmondhatom, hogy a lelkem mélyén ezek a pillanatok voltak azok, amikor kimondtam a hívó szóra az igent.

Szüleim, pap és világi barátaim azok, akikre mindig is számíthattam és számíthatok, ha ők nem lettek volna, ha nem lennének őszinte barátaim, lehet, hogy eltévelyedtem volna. Szeretnék kiemelni egy élményt, amely diakónusszentelésem előtt mélyen meghatározta elköteleződésemet. Isten kegyelméből két évvel ezelőtt részt vehettem Dobogókőn a Manréza lelkigyakorlatos házban egy négynapos személyesen kísért szentignáci lelkigyakorlaton. Ez a négy nap ráébresztett arra, hogy teljesen el akarom kötelezni magam az Úr ügye mellett, és ezt a döntést örömmel a szívemben sikerült meghozni, azóta is tapasztalom a napjaimban e döntés örömét. Hiszem és érzem, hogy az Úrral hoztam meg e döntést, az ő hívására mondtam igent.

A teológiai éveimre visszatekintve hála, szeretet, remény, elfogadás, törődés, figyelmesség érzése van bennem, melyeket az eltelt hét év alatt nagyon mélyen átélhettem a szemináriumban. Hála van a szívemben a rektor urakért, spirituálisokért, prefektusokért, tanárokért, mert mindig azt éltem meg, hogy a javamat akarják, jó papot akarnak nevelni belőlem. Mindig megtették a tőlük telhetőt, ehhez már csak én kellett hozzátegyem a részemet. Nemcsak szavaikkal neveltek, hanem a példamutató életük által is. De mindezek mellett időt és energiát nem sajnálva a szellemieket úgy adták át, hogy az ne csak elméleti síkon fejlesszen, hanem az életre is felkészítsen. Sokszor tűnődtem, honnan van a türelmük, törődésük, figyelmességük, biztos a jó Istennel való intenzív kapcsolatuk által tudnak minden nap így jelen lenni közöttünk. Hála és köszönet mindenért, a jó Isten adjon nekik a szolgálatukban további örömet.

Az eltelt hét év alatt gondviselésszerűnek mondhatom, hogy harmad- és negyedéven a legszebb szolgálattal bíztak meg az elöljárók: rám bízták a szentmisék lebonyolítását a székesegyházban, szertartásmester lehettem. Számomra ez a megbízatás örömet jelentett, mivel a legszentebb áldozat bemutatásának megszervezésében működhettem közre. Szertartásmesterként a két év jó lehetőség volt arra is, hogy a liturgiával mélyebben megismerkedhessem, amit majd papként minden nap szolgálatkészen, örömmel végzek.

Négy tanulmányi év után az elöljárók kihelyeztek egy plébániára a pasztorális év keretében, ott tapasztalatokat szerezhettem a pasztorációban. Első félévben Gyimesbükkön szolgáltam és nagyon sok mindent tanultam Salamon József plébánostól és Balla Imre akkori segédlelkésztől. Gyimeshez erősen kötődöm, mivel ott éreztem meg a szívem mélyén a hívó szót. Az eltöltött fél év alatt sok mindent rám bízott a plébános úr, megtanultam, hogy megbízható kell lennem és felelősségteljesen kell végeznem a teendőket. Hálás vagyok az ott eltöltött fél évért. A második félévben Székelykeresztúron szolgáltam, ahol más kihívásokkal kellett szembenéznem, de Kovács Péter plébános mindenben eligazított és mindig bátorított. Nagy segítség volt, hogy mindent meg tudtunk beszélni, tapasztalhattam atyai gondoskodását. A pasztorális év alatt letisztult bennem, mire kell jobban figyelnem a szemináriumba való visszatérésem után. Tudtam, milyen hiányosságokat kell pótolnom lelki, szellemi téren.

Ma is elevenen él bennem, hogy másodéves koromban jelentkeztem az Ifjúsági Világtalálkozóra szervezett zarándoklatra, Madridba. Azóta tevékenyen részt veszek a nyári ifjúsági programokon. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a fiatalok között szolgálva erősödik és teljesedik ki a hivatásom. Azóta minden nyáron részt vettem a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón, mindig vállaltam szolgálatot. Öröm volt együtt szolgálni az egyházmegye minden részéről jelen lévő fiatalokkal. A közösségiség élményét megtapasztalva tudatosult bennem, hogy közös cél vezérel mindannyiunkat.

Ha valaki érzi a szíve mélyén a hívó szót, azt üzenem, hogy imádkozzon, kérje az Urat, hogy közösen hozzák meg a döntést. A döntés az életben olyan helyzet, amikor el kell vonulnunk és a magunk csendességében az Úrral együtt kell határoznunk. Bátorítom a hivatást érző fiatalt, hogy ne féljen a csendtől, ott születnek a nagy dolgok.

 

Papi jelmondatomnak a következőt választottam: Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Sok imádság és csend után döntöttem úgy, hogy ezt a szentírási részt választom papi életem meghatározójának. Olyan nagy szeretettel akarok jelen lenni az emberek között, hogy mindig tudjam odaadni az életemet értük. Ezt nem csak szó szerint értem, hanem oda akarom adni az őszinte jelenlétem, a barátságomat Istennek és az embereknek. Mindig tevékenyen akarok jelen lenni. Papi jelmondatomat úgy törekszem megélni, életre váltani, hogy szabadon, örömmel és szeretettel élem a mindennapjaimat. A kedves olvasóknak is köszönöm az eddigi imáikat, kérem a továbbiakban is imádságaikat, hogy valóban hiteles és jó pap legyek.