Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Pitypang

Kedves ministránsok! A mostani írásban elétek tárul két nagyszerű, hitünk szilárd alapját képező személyiség életének fordulópontja. Péter és Pál apostolok a krisztusi szolgálatban naggyá nőve, minket, az elhivatottság útján elindulókat is felemelnek erényes, példás életük által, hogy ne féljünk megnyitni szívünket az Úr akaratának teljesítésére, aki a nyár folyamán, a vakációban is általunk, velünk kíván hatékonyan együttműködni igéjének terjesztését illetően. Legyünk eszközök Isten kezében az evangélium hirdetésére, amely által alakít, formál önmagunk és az emberiség üdvösségének elnyerése érdekében.

Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a két szent apostolt, Pétert és Pált, és ez az ünnep végigkíséri az egyház kétezer éves történetét. Az egyház oszlopainak is hívják őket, különösen a római rítusú egyházban. A keleti egyházzal pedig együtt énekelhetjük: „Dicsőség Péternek és Pálnak, az egyház két nagy csillagának, akik a hit mennyboltján ragyognak”. Ők azonban nem csak a hit egén ragyognak, hanem azoknak a híveknek a szívében is, akik megtartják igehirdetésüket, és szívükben őrzik tanúságukat arról a hitről, amelyért vérüket ontották. E két mártír hitére épül a római egyház, és erre a hitre támaszkodik a mi szegény, törékeny, gyenge, keresztény hitünk is az utolsó órán. Ma is visszatérnek közénk, hogy szavaikkal és életükkel hirdessék az igét. Máté írja, hogy az Úr magához hívta a tizenkettőt, és kettesével küldte őket a világba – kettőt közülük, Pétert és Pált a messzi Palesztinából egészen Rómáig küldte, hogy hirdessék az evangéliumot. Egymástól nagyon eltérő egyéniségek voltak, egyikük „egyszerű galileai halász”, a másik „mester és tudós”, ahogy a liturgia prefációjában énekelhettük. Különbözött egymástól hitük története is. Pétert Jézus hívta el, amikor épp a hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halászember volt, aki becsületesen végezte olykor nagyon nehéz munkáját. Ugyanakkor nem hiányzott lelkéből az egyhangú élet miatti nyugtalanság, és vágyat érzett egy olyan új világ iránt, amelyből nem hiányzik a szeretet, ahol a közöny és a gyűlölködés legyőzetik. Mihelyt a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívja, hogy embereket halásszon és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt”. Később a tizenkettő között találjuk. Jellegzetesen lobbanékony és határozott természetű ember, ugyanakkor ingatag is, elég egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Az igazi Péter az a gyenge Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten fia”, ahogy az evangéliumban hallhattuk (Mt 16,16). Az Úr pedig ebből a gyengeségből készítette a „sziklát”, hogy megerősítse a testvéreket.

Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik, sőt, amazok az ő lábához tették le ruháikat. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen, engedélyt kért, hogy üldözhesse őket. A damaszkuszi úton azonban az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról – két tulajdonság, amelyek sokkal erősebbek voltak a paripánál is, amelyen ült. A földre sújtva, a porból az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét: nem törtek elő könnyei, hanem a szeme maradt zárva: nem látott többé. Ő, aki megszokta, hogy másokat irányít, ő lett az irányított, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett, megnyitotta szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget alapított. Hogy küldetését elvégezze, még Péterrel is szembeszállt, ha kellett: „Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így menekültem az oroszlán torkából. Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába” (2Tim 4,17–18). Az egyház kezdettől fogva együtt akart rájuk emlékezni, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Ők ketten egymástól oly különböző gazdagságukkal, oly különböző karizmájukkal alapították meg Krisztus egyetlen egyházát. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik az egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek. Elmondhatjuk, hogy nem lehet teljesen egyformán kereszténynek lenni. A mi hitünknek egyszerre mindkét nagy tanúságtevő szelleméből kell táplálkoznia: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál tágas, az egyetemesre nyitott szívéből.