Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Pitypang

Bak Sára rajzaHol volt, hol nem, az idők kezdetén, amikor még a fák is zöldebbek voltak és fehér-piros színekben illatozó babvirágok nyíltak a kertben, volt egyszer egy kislány.

Magas hegyek közé született. Sokszor nézegette is őket a kert védelméből, szüleiről alig tudott valamit, a nagyanyja nevelte. A házuk egy domboldalon volt, innen jól lehetett követni a patak vonalát a völgyben, és a merész hegyeket, amik lezárták a látóhatár szélét, mindenik csúcs megannyi kihívás, és különösen az, amelyik tetején a szürke vár magaslott. Tudta, hogy oda egyszer el kell jutnia. Sokat gondolt rá. Ki élhet benne? Hova látni onnan, annak ablakából?

A vágy, hogy oda eljusson, napról napra nőtt. És ahogy lenni szokott az igen nagyra nőtt vágyakkal, eljött a nap, amikor már nem lehetett tovább bírni velük a biztonságos kertben.

– Elmegyek világot látni! – súgta a szélben bólogató illatos babvirágoknak, és letépett egy piros tátogót közülük. A hajába tűzte.

– Elmegyek világot látni! – mondta a nagyanyja kecskéinek.

– Elmegyek világot látni! – mondta az ajándékba kapott barnásszürke nyúlnak.

– Vigyél engem is! – kérte a nyulacska. Hát mielőtt meggondolhatta volna magát, ölébe kapta és szaladt is ki a régi fakapun, ami nemcsak kapu, hanem galambdúc is volt egyben, búcsút intett a galamboknak, és ment árkon-bokron keresztül. Előbb lement a patakhoz, amit ismert. Itt ropogós pitypanglevéllel megetette és friss vízzel megitatta a nyulacskát, majd ő is ivott a patakból. Aztán a kitaposott ösvényeken elindult föl a hegyre. Sötét erdőbe vezette az ösvény, aminek nem lehetett látni a végét. Jaj!

A nyulacska biztatta:

– Menj tovább, ismerem ezt a helyet! Ismerem a fákat! Ismerem a madarakat, ismerem az állatokat!

– Jaj! – reszketett a babvirág a kislány hajában.

– Gyerünk tovább! – sürgette a nyulacska.

Hát ment! És ment, ment, amíg be nem esteledett és egy kunyhóhoz nem ért.

Fáradt volt már és éhes, bement hát a házba, ahol jó meleg volt. A kemencepadkán egy kényes, fekete macska üldögélt. A kislány magához szorította a nyulacskát.

– Kerülj beljebb! – mondta a macska. – Merre tartasz?

– A nagy hegyre indultam, a várkastélyhoz.

– Nem mehetsz tovább ilyen sötétben, s amúgy is hiába mennél, olyan lakat zárja a Királynő kapuját, amit csak különös kulccsal lehet kinyitni. Elárulhatom a kulcs titkát, de szolgálnod kell érte, gondoskodnod rólam három nap s három éjjel.

Ottmaradt hát a kislány, nemigen értett hozzá, de beletanult, sütött-főzött, takarított, enni adott a macskának, s vigyázott a nyulacskára. Az éjszakák voltak a legnehezebbek. A macska ilyenkor vadászott, a kislány pedig ezerszer megbánta, hogy magával hozta a nyulacskát erre az útra.

Különös lak volt a macska háza. Három nap három esztendő. És itt semmi sem úgy történt, ahogyan várta. Nagyon alaposan dolgozott, sepregetés után, nagy ámulatára, virágok nyíltak ki a simára döngölt padlón, és énekelni kezdtek, amint rend lett… Az étel pedig olyan erőt adott, hogy az semmiképpen sem volt közönségesnek mondható. A kislány csak szolgált, szolgált, szolgált. A harmadik nap végén elé állt a macska.

– Íme hát a titok, amiért megszolgáltál: a várkastély lakatja a hajadban lévő babvirágtól nyílik. De mert szépen dolgoztál, neked ajándékozom a házam őrét, a törpét, aki virággá változtatja a tisztaságot, otthonná az otthont, s aki a hegy ismerője. Ő elvezet majd a várkastély úrnőjéhez.

Elment hát. Elérte a kastélyt, átverekedte magát a mélységes várárkon. A hajában lévő virág érintésére leesett a lakat a hatalmas kapuról, s az ajtó nyikordulva nyílt. Hatalmas, szürke falakkal, üresen ásított rá a kastély. Hanem alig lépte át a küszöböt a törpe, egyszerre meleg és otthonos fény öntötte el a termeket, zengő virágok nyíltak ki itt is, ott is, valahol tűz ropogott, a termek berendezett szobák alakját öltötték. A kislány végigjárta az összes termet. A hetvenhetedikben alig volt valami a hatalmas ablakon és két lefátyolozott képen kívül a szemközti falakon. A lány kinézett az ablakon, és tágas terekkel telt meg a szeme. Kíváncsian fordult vissza, lehúzta a fátylat az első képről. Méltóságteljes, csillogó szemű, szigorú arcú király és kicsit szomorú, szépséges királyasszony nézett rá. Milyen ismerősek!

– A szüleid! – súgta a kis nyúl. Remegő kezekkel rántotta le a másik fátylat is. A saját arca nézett rá a képről. Alatta írás: Íme, a királynő!