Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Koncz Katalin és Egyed Emese. Fotó: Essig JózsefKoncz Katalin és Egyed Emese. Fotó: Essig JózsefKoncz Katalin gyászterapeuta volt az Erdélyi Múzeum-Egylet vendége június 20-án. Az Egyed Emese egyetemi tanár, EME szakosztály-vezető meghívására érkezett vendég először a gyászfeldolgozásban szerzett tapasztalatáról mesélt a résztvevőknek. Elmondta: 1996 óta foglalkozik gyásztanácsadással, Polcz Alaine tanítványa volt, később pedig nyolc éven át, Polcz Alaine haláláig barátja. Tőle tanulta meg nehézségeivel együtt szeretni az életet, és azt is, hogy segíteni csak a másik iránti legnagyobb tisztelettel és szeretettel lehet. „Minden gyászfolyamat nehéz, de talán a legnehezebb feldolgozni egy gyermek elvesztését” – mondta. Mesélt ilyen jellegű tevékenységéről, amelynek során a szülők, nagyszülők fordulnak hozzá segítségért, és hozzátette: segítséget is akkor kér a gyászoló, amikor már kész arra, hogy szembesüljön gyászával és képes elengedni a benne lévő fájdalmat, képes hagyni, hogy fájjon. Egy friss gyásszal küszködő a hallgatóságból arra kérdezett rá, hogyan kell gyászolni, amire a vendég válasza azt volt: sokat kell sírni. Egy másik kérdésre, hogy mennyi a szükséges és egyben az egészséges gyászidő, Koncz Katalin amellett, hogy rámutatott, ez egyénfüggő, elmondta, a régi rítusokban nem véletlenül volt egy egész gyászév, ami alatt megszólták az embert, ha vidám mulatságba ment. A hat hónaptól két évig terjedő időtartam a normális gyászfolyamathoz elegendő, ám ha valaki a meghalt szerettei ruháit még a szekrényben őrzi, az jele lehet a megrekedt gyásznak, ami már komolyabb szakértői segítséget igényelhet.

A meghívott beszélt a főleg Pécsett szervezett gyászcsoportokról, ahol a résztvevők „megérzik a csoport megtartóerejét, azt, hogy könnyebb elviselni, ha mások is hasonló problémákkal küzdenek”.

Kemény munka a veszteség feldolgozása, mert igen mélyről jönnek lassan a felszínre dolgok, ezeket helyre kell tenni. A gyászolónak magának nagyon keményen kell dolgoznia, hogy a gyász elfogadásáig eljusson, naplót kell vezetni, levelet írni az elhunytnak, fényképet hozni róla a csoportba és beszélni róla. Koncz Katalin sajnálattal nyugtázza, hogy a társadalom tabuként kezeli a gyászt és a gyászolókat: a gyermekeket nem tanítják meg a halál  elfogadására, rejtegetik és eufemizmusokkal beszélnek a halottról, a kicsit nem viszik el a temetésre, a temetőbe. A titok jobban megrémíti, mint a szembesülés. Polcz Alaine-t idézte, aki szerint egy hathónapos baba is megérzi a veszteséget, nyűgös, nem eszik, sír. A gyerekek különböző életkorban eltérően dolgozzák fel a halált, az egész kicsiknek még nincs halálfogalmuk, így halálfélelmük sem, de szomorúak. Ha anyjuk sír, szomorúak, de az okot nem tudják, félelemmel tölti el őket. A halál fogalma négyéves kor körül jelenik meg, érzelmileg nem tudják elfogadni, hogy nem jön vissza a szeretett személy – ilyenkor előfordul, hogy magukat hibáztatják: én voltam rossz, csúnyán viselkedtem… A felnőtteknek az életkor, a tapasztalati háttér ellenére sem könnyebb. A barátok, munkatársak nem tudnak mit kezdeni a gyászolóval, ezért inkább kerülik, félnek tőle, a könnyeitől, pedig ha egyedül hagyják, nem engedik kifejezni a gyászát, csak rontanak a helyzetén. Arról is beszélt Koncz Katalin, mennyire nem tudják még a családtagok sem vállalni a haldokló kísérését, elengedését, pedig későbbi gyászukban a búcsúzás, egy utolsó beszélgetés segítené őket. A halottat, ha netán otthon éri a halál, gyorsan, búcsú nélkül elszállíttatják, de legtöbbször „steril” körülmények közt, kórházban hal meg a beteg, még csak ott sincsenek a szerettei.

Vizi Ildikó kolozsvári pszichológus Polcz Alaine-nel való ismeretségét elevenítette fel. Fotó: Essig JózsefVizi Ildikó kolozsvári pszichológus Polcz Alaine-nel való ismeretségét elevenítette fel. Fotó: Essig JózsefKoncz Katalin gyulakutai származású, református, mindezek és a gyászhoz, gyászolókhoz való affinitása teremtette meg a mélyülő barátságot közte és Polcz Alaine között, akinek halála után misszióját elkötelezetten viszi tovább, egyházi közösségekben kínálta fel munkáját és vezet gyászcsoportokat. Munkája emellett kiskorú elítéltekhez köti, egy 14–21 évesek számára fenntartott büntetés-végrehajtási egységnél dolgozik Pécsett, és hisz abban, hogy ez az ötven „rossz” gyerek megváltoztatható, illetve hogy életük jobb irányba terelhető. Hiszen a büntetettek közt nem mindenki származik szétesett családból, állami gondozásból: fele-fele arányban „jó” családból származó gyermekek is keveredhetnek bajba, egy tréfának induló eset tragédiába torkollhat és a bármilyen védett körülmények közül jövő gyermek, fiatal is egyszer csak börtönbe kerül. Ha ott nem vigyáznak rá, ha eleve lemondanak róla, valóban „vége” az életének. „Nincsenek genetikailag rossz emberek, csak adott helyzetben egyetlen rossz döntés” – mondta a tapasztalt szakember, aki ezeken a fiatalokon rendhagyó módok keresésével is próbál segíteni. Legutóbbi kísérlete egy színházi produkció, amelyben az elítélt kiskorúak nagyon tevékenyen és kreatívan vettek részt: nem betanultak egy kész darabot, hanem maguk írták, és olyan előadást hoztak létre, amit a Nemzeti Színházban is bemutatnak. Egyébként nem nagy dolgokra van szüksége a rossz útra tévedt fiataloknak: sokan „csak” egy ölelést nem kaptak meg idejében, másoknak az segít, ha egyszer az életben nem eleve letolják, hanem megmutatják neki türelemmel, bízva benne, mit és hogyan kellene tennie…

A hirtelen jött kolozsvári hőség ellenére megtelt az EME konferenciaterme és alig akart véget érni a beszélgetés, amelyhez a helyi szakemberek, Uray Zoltán sugárbiológus és Vizi Ildikó pszichológus) is hozzászóltak. Mások kérdeztek vagy Polcz Alaine-ről akartak többet hallani. A másfél órás találkozás sokakban nyitott meg fájdalmas emlékeket, sikerült olyan mélységeket érinteni, ami nem mindennapos egy találkozó alkalmával.