Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

Jézus egyszer tanítványaival Jeruzsálem felé tartott. A szent várost megpillantva sírva fakadt. Előre látva végső sorsát, így szólt: „Sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön” (Lk 19,43–44).

Az Úr nemcsak azért sírt, mert előre látta a Kr. u. 70-ben bekövetkező pusztulást, hanem siratta hazáját és zsidó honfitársait, mert szerette mindkettőt! Szerette azokat, akikkel egy nyelven beszélt, akikkel együtt élt, imádkozott, dolgozott. Szerette azokat, akikkel összekötötte a közös emberi sors, az élet szenvedései és örömei.

Az ember elcsodálkozik azon, mennyire elevenen élt Jézusban népének szeretete. Fő célja volt a megmentésük. Mindent megtett értük. Más népnek ő nem is hirdette az evangéliumot, csak nekik. Apostolait bízta meg a pogány nemzetek evangelizálásával, amikor ezt mondta: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).

Minden emberben meg kell lennie a hazaszeretetnek. Mi a haza? – tehetjük fel mi is a költői kérdést. A föld, ahol születtünk, ahol földjeink terülnek, kertjeink feküsznek, folyóink folynak, ahol őseink csontjai porladnak, ahol mi magunk is, ha meghalunk, nyugszunk, ez a haza, szülőföldü. Kriza Jánossal még ezt is valljuk: Erdélyország az én hazám.

Sokat szenvedett székely népünk is beletartozik a nagy magyar családba, a népet szeretve szolgálnunk kell. Ez a hazaszeretet. De „szeretjük-e a hazát, ha egymást gyűlöljük? Ha egy anya gyermekei vagyunk, miért ne legyünk testvérek?” – kérdezte Gyulai Pál kolozsvári születésű irodalomtörténész 1851-ben. A jó keresztény szereti hazáját, illeszkedik törvényeihez, dolgozik annak felvirágozatásán. A hazaszeretet kegyeletes érzés. a közös eredetből fakad. Ebben az esetben a „közös eredet” tágabban értelmezett, mint a család esetében. A hazaszeretet esetében nemcsak az otthon, a közös tűzhely szűk kereteit nézzük kegyelettel, hanem tekintetünk  az otthoni tájtól elindulva átöleli a haza egészét, a megszentelt földet.

A család szüleinket, testvéreinket, nagyszüleinket, vér szerinti őseinket jelenti. A hazaszeretetnél felsorakoztatjuk honfitársainkat és őseinket egészen a honalapítókig. Megelevenedik a múlt: minden öröm és szenvedés, dicsőség és megaláztatás, jó sors és balszerencse, amely mindazokat érte, akik az őseink s akik az ő verítéküktől megszentelt földön éltek.

A hazaszeretet szent érzés, amelyben megszólal a múlt, megnyilvánul a jelen és biztosítékot kap a jövő. Ez lüktet vérünkben, dobogtatja szívünket, irányítja gondolkodásunkat, alakítja jellemünket. Meglátszik szokásaikon és műveltségünkön, a kultúránkat alakítja. Innen jön templomaink, házaink sajátos berendezése, ezért van a zenénknek sajátos hangzása. Ez a közös ízlés, kultúra alakítja falvaink, városaink arculatát. Még erényeinknek és hibáinknak is van sajátos vonása, s ugyanígy vallásosságunknak, Krisztus-követésünknek is. Magyar szentjeinknek is megvan a sajátossága. Máriát mint magyarok nagyasszonyát és patrónáját tiszteljük.

Nem ellenkezik a hazaszeretettel a más nyelvűek, idegenek tiszteletben tartása, szeretete. Minden embernek ez kötelessége.

Igazságtalan döntés nyomán sok millió magyar szakadt le az anyaországról a 20. században. Ma különböző államokban élünk kisebbségi sorsban, mindent elkövetnek mielőbbi beolvasztásunkért. Évről évre fogyunk nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. Sokan feladják az itthoni küzdelmet, kevés nálunk a születések száma is. A mi segítségük egyedül az Úr nevében van. Benne kell bíznunk, mert Istennél semmi sem lehetetlen! Bárcsak magyar népünkben és vezetőinkben ma is élne az a hazaszeretet, amely élt az 1848-as forradalom idején, s a történelem során oly sokszor.